Három gyerekkel irány Anglia!

Minden költözésnél van egy olyan pillanat, amikor az ember kétségbe esetten körbenéz, és elképzelni sem tudja, hogy x napon belül hogyan lesz itt minden készen, dobozokban, felcímkézve, útra készen. Hát mi most itt tartunk. A totális káosz állapotában.

Persze, hogy a dolgok még reménytelenebbül alakuljanak, a betegség az itt pusztít körülöttünk. Bíbor láza napi 3-4 alkalommal szökik 40 környékére, és ehhez már hűtőfürdő kell, mert ez a forróság már elviselhetetlen számára is. (Bár őt azért nem fenyegeti az ájulás, azért a magas láz nem kellemes.) És persze, hogy a kép teljesen reménytelenné váljon, pár napja én is rosszul érzem magam. Borzongás, hányinger, fejfájás, köhögés, és általános letargia. Szép lassan vált ez egyre rosszabbá, először csak azt éreztem, hogy álmos vagyok állandóan és olyan... hogy is mondjam, kellemetlenül érzem magam a bőrömben. De az apró tünetek sokáig nem álltak össze teljessé egészen tegnapig, amikor aztán kiborult a bili, és szegény férjemet, aki elment vásárolni, egy alapos hisztivel fogadtam, amikor hazaért.
Az idejére sem emlékszem már, mikor sírtam utoljára, de tegnap délután képes voltam azért zokogni, hogy nem tarthatunk meg mindent, és oda kell adnom egy csomó játékot az ismerősöknek, pedig jobb lenne ezeket megőrizni az unokáimnak. Racionálisan ennek semmi értelme persze - mert minket is tennék el csörgőket meg fakirakókat, amikor a mi gyerekeink ezekkel már nem játszanak és tudom, hogy jó helyre kerülnek, ahol örülni fognak neki. Valójában tudom, hogy teljesen felesleges még 20 évig őrizgetni ezeket, merthogy korábban úgysem kell. És még akkor is lehet, hogy hiába - mert ott van a műanyag katonák esete, amiket anyámék tettek el nekünk a mi gyerekkorunkból és mire Bíbor odakerült, hogy játszhatott volna vele, egyszerűen szétporladt a kezében. Mert a műanyag ilyen.
De tegnap minden racionalitáson felülkerekedett az érzelemhullám, hogy ez nincs rendben. Hiszen én is milyen boldog lennék, ha lenne pár játék anyám gyerekkorából, vagy apáméból. És tessék, most pont azt csinálom, amit ők - odaadom, ami érték is lehetne, és nem őrzöm meg ezeket a fontos tárgyakat. Persze otthon is szétosztanám őket - de most valahogy a költözéssel kapcsolatban még fájdalmasabb az egész, mert van egy olyan végleges és visszavonhatatlan érzés mellette, ami nagyon megvisel.
Megjegyzem, a család csak nézett, senki nem értette, mi a bajom, még Bíbor sem, aki pedig igazán ragaszkodik a tárgyaihoz, ő is azt mondta, ha lesz egy negyedik gyerekem, vagy egy unokám, majd veszek neki új játékokat. Higgyem el, jobban fog örülni neki, mint a régi vackoknak. Másrészt meg mit sírok, nem kukába dobtam, valaki igenis örülni fog neki (és ennek én is örülök) ráadásul olyasvalaki, akit szeretünk, és ez nagyon jó.
Ekkor már sejthettem volna, hogy a hiba bennem van, de én csak azt éreztem, hogy végtelenül fáradt vagyok és ledőltem pihenni, persze csak azután, hogy kisütöttem egy adag cukkínis fasírtot és elmosogattam, mert mint tudjuk, az anyáknak nincs szabadnapjuk. De tény, hogy elfáradtam, és bár egyik gyerek se aludt, (ami pedig jó alibi lett volna) én mégis lefeküdtem a franciaágyra, csak úgy ruhástul. Kicsit borzongva, kicsit szédülve. Még mondogattam is, viccelődve, hogy olyan, mintha lázas lennék, csak hát ugye én soha nem vagyok az. De azért a férjem odaadta a lázmérőt. Tegyünk egy próbát. És nagy megdöbbenésemre kiderült: 39-et produkálok. Utána sok dologra már nem emlékszem, csak arra, hogy fekszem, meg félálomban vagyok, vagy épp alszom. És mondogatom Kisbendének, aki jönne mellém az ágyba, hogy "innen" ami azt jelenti, hogy "menj innen", mert nem akarom szegényt megfertőzni.
Persze a betegség kapcsán sok rémisztő gondolat merül fel - hogyan tudok így pakolni? Ki fog kitakarítani? Ki főz ebédet és szortírozza a rettentő fontos apró cetliket, amiket nem szabad kidobni ellenőrzés nélkül? És főleg, mi van akkor, ha nem gyógyulok meg, mire hazautaznánk? Vagy ha a férjem is megbetegszik? Ha mind itt fekszünk majd jövő hét szombaton lázasan és nem tudunk hazarepülni?
Szóval ha eddig azt hittem, hogy a helyzet pakolási téren reménytelen, most átgondoltam. Eddig minden normális ütemben haladt - de MOST tényleg gond van és nagyon kéne egy csomó pozitív és gyógyító energia, és persze idő pihenni és gyógyulni.