Három gyerekkel irány Anglia!

Bende továbbra is láztalan és remélem, hogy ez már így is marad, mert a múlt héten gyakorlatilag semmit nem tudtunk csinálni abból, amit elterveztünk. Jó, én írtam cikkeket, Zsolt meg csinálta a honlapokat, de csak robotpilóta üzemmódban. A lakás közben esett szét, ebéd nem főtt, vasalás nem volt. De most, hogy végre kijutottunk a sötét alagútból, olyan energialöket  áradt szét bennünk, hogy kiürítettünk egy szobát és elkezdtük belepakolni a megrakott dobozokat. Merthogy két hét múlva költözünk!

Persze a nagy lelkesedés csak addig tartott, ki nem nyitottam az első papírdobozt. Ott álltam fölötte, kezemben egy kupac könyv és azon gondolkodtam: ezt most hová vigyük? Haza, Magyarországra, ahol megint évekig nem akad a kezünkbe vagy vigyük magunkkal Spanyolországba? A döntés egyáltalán nem egyszerű. Amit Magyarországra viszünk, azzal most két hónapig játszhatnak a gyerekek - de lehet, hogy utána egy évig nem.
Ráadásul nem kevés holmink van - döbbenet, hogy két év alatt mennyi minden gyűlt össze. Ide 250 kiló cuccal jöttünk, de szerintem minimum a triplájával fogunk elindulni. A férjem persze ki van akadva rám - mert a súly jelentős része könyv lesz. Megint. És valljuk be, könyvből már éppen elegendő mennyiség van már otthon is. Én meg függő vagyok, rosszabb, mint egy alkoholista, mert tényleg képtelen vagyok megállni, hogy ne vegyek, pláne itt, ahol állati olcsón adják.
A férj szerint Kindle kéne már nekem, vagy járjak naponta könyvtárba, ő nem bánja, de ne jöjjek neki azzal, hogy csak 1 font volt egy könyv, ha most kettőt kell rákölteni, hogy elszállíttassuk, mert akkor már hirtelen nincs is olyan jó árban. A könyv ugyanis messze a legnehezebb cucc, erre már az előző költözésnél rájöttünk. De hát én meg úgy vagyok vele, hogy itt kell megvenni az angol olvasnivalót, mert otthon aranyárban adják, és hát milyen jó is nekem, hogy a gyerekek simán olvasnak angol regényeket, mert ez a legjobb módja annak, hogy megőrizzék a nyelvet akkor is, ha innen elmegyünk. 
Szóval pakolunk, szedjük le a falról a felrakott posztereket, dolgozatokat, képeket, feladatokat. Ahogy a falak egyre fehérebbek lesznek, úgy tűnik el az otthonos érzés is a lakásból és lesz egyre jellegtelenebb.
A nagy szortírozásba Kisbendén kívül mindenkit bevontam - érdekes volt például, hogy a lányok mit választanak. Van egy-egy óriási papírdobozuk, amiben a csizmájuk érkezett, és simán belefér egy A4-es papírlap. Ebbe gyűjtöttük az elmúlt két évben az összes olyan rajzot, dolgozatot, cetlit, amit akkor és ott nagyon fontosnak és megőrzendőnek tartottak. Arra kértem most őket, hogy nézzék át, és dobják ki, amihez nem fűzi őket őrült fontos emlék, hogy csak azt pakoljuk be, ami kell, ne vigyünk haza szemetet. Tök érdekes volt nézni, hogy mi fontos nekik, mi nem - csomó esetben és azt mondtam volna, hogy ezt ne dobd ki, mert tök szép rajz, vagy ezt minek őrzöd, tök hülyeség,k de végül megálltam és nem szóltam bele, mert belegondoltam, én se szeretném, ha anyám döntené el, hogy mi az én fontos emlékem és mi nem. (Mondja az a lány, aki simán megőrizte a gimis szerelme által Amerikából hozott toll csomagolását. Nem, nem a tollat. A csomagolást...)
Érzelmileg furcsán felkavaró ez a pakolás dolog. Kerülnek elő a különböző rétegek, dobozok, amikkel úgy voltam, hogy majd, később átnézem mi kell - és most már nem lehet tovább halogatni. Nézegetem a képeket is, mert most kéne még azokat is albumba rendezni, mert ha jönnek az új élmények, akkor azok elsodornak, és úgy maradnak rendezetlenül, mint a 2005-ös év, amit akkor nem raktam albumba és még mindig a fémdobozban várják a képek, hogy elrendezzem őket. Vagy a nászutunk fotói, 2000-ből. Szóval halogatni nem érdemes, mert akkor az soha nem lesz meg, ilyenkor kell hajtani azt a lezárást, ami méltó befejezés és ünneplés.
Ja, ha már ünneplés - júni 15-én, vasárnap hivatalos búcsúbulink lesz a közeli játszóházban. (Nem olcsó, csak másfél óráig lehet ott lenni, nem adnak kaját - viszont 40 gyerek jöhet, tehát legalább a létszámot nem kellett limitálni...) Persze Borsika ötlete volt, nálunk ő a bulifelelős, kicsi korától fogva. Most is jó ideje mondogatja már, hogy kéne egy ilyet csinálni, és végül beadtuk a derekunkat, mert valóban fontos, hogy legyen alkalma a gyereknek elbúcsúzni, mert az ő életében ez óriási mérföldkő és megérdemlik, hogy esélyük legyen ezt meggyászolni. Az a baj, hogy még elég kicsik ahhoz, hogy fenn tartsák a kapcsolatot, pláne a szülők segítsége nélkül, ezért találtam ki, hogy legyen nekik Borsinak és Bíbornak is egy. Ezt a barátaik bármikor megnézegethetik, de akár a tanárok is, így aki akarja akár most, akár később felveheti velük a kapcsolatot, ők meg gyakorolhatják az angolt és persze a számítógéphasználatot is. Mivel nagyon kicsik, ezért egyenlőre az én felügyeletem mellett zajlik az egész, semmi olyan nem kerülhet fel, amit én nem láttam. Most még csak a régi nyaralások képeit töltik fel, de mivel amúgy szeretnek fotózni, gondolom kinn majd készülnek frissebb fotók is. Nagyon nézik amúgy hányan kattintottak rájuk és nagyon szeretnének biztató kommenteket is, szóval akinek van kedve, az lelkesítse őket egy kicsit. :-)
Szóval a búcsú elkezdődött, a hivatalos helyeken is belejentettük, hogy megyünk és ahogy pakoltam, arra döbbentem rá, hogy egyáltalán nem bánom, hogy vége. Úgy érzem, hogy itt és most mindent megtettem, megnéztem, amit akartam és itt az idő, hogy új kalandba kezdünk. Megjegyzem, ezzel a négy hónapja tartó folyamatos esőzéssel, Anglia sem a marasztaló, fényes arcát mutatja nekünk. Borsi folyamatosan köhög még mindig, és tartok tőle, hogy az állandó pára, hideg, nyirkosság nem tesz jót neki. Majd a magyar nyár, a kert, aztán meg a spanyol tenger meggyógyítja, reménykedünk benne. Megjegyzem, a lapok szerint ez volt minden idők legesősebb éve, brutál árvizek vannak és csomó helyen csüdig járnak a kocsik a vízbe és örülhet, akinek a lakásába nem folyt be. Nálunk nem ennyire durva a helyzet, de azért nem tudunk egy sétára se úgy elindulni, hogy ne vigyünk kabátot, és ez azért július közepén nekem nem tetszik.
Szóval gyűlnek a dobozok én meg válogatok, emlékezek és leltárt készítek. 58 helyen jártunk az elmúlt két évben - és rájöttem, hogy körülbelül a negyedéről még nem is írtam a blogra. Ezeket fogom most pótolni, aztán lassan, lezárom a blogot és elkezdek egy újat, aminek a címe az lesz: Három gyerekkel irány Spanyolország. Még nem nagyon érdemes megnézni, mert csak egy bejegyzés van rajta és a design sincs még tökéletesen kitalálva, de a terveim szerint mostantól a Spanyolországra vonatkozó dolgokról ott írok! Mert persze a blogolást nem hagyom abba!