Három gyerekkel irány Anglia!

Komolyan mondom, a sors teszteli a határainkat. Tegnap délután Bíbor úgy jött haza a suliból, hogy nem érzi jól magát. Lázmérés, 39.2. Tüszős mandula, antibiotikum, hűtőfürdő, mert persze ő a másik olyan gyerekem, akinél nem sokat használ a gyógyszeres lázcsillapítás.

Egy hónapon belül másodszor kell neki antibiotikumot adni, miközben előtte egy teljes évig nem volt beteg. Nyilván oka van ennek is - tudom, hogy ő nem örül annak, hogy itt kell hagynia Angliát, bár nem panaszkodik. Mi pedig hálásak vagyunk neki, és igyekszünk megkönnyíteni az életét. Például elintéztük, hogy szeptemberben a suli elvigye a francia kirándulásra, még akkor is, ha már hivatalosan nem lesz az iskola tanulója. Megszerveztük: visszajön az apjával és amíg ő kirándul, apa lezárja az itt maradó ügyeket. Azt pedig szentül megígértük, hogy Spanyolországban kertes házunk lesz és kap végre egy igazi kisállatot. Azt reméljük, hogy az átállás könnyű lesz neki, épp úgy, mint itt, és ha vége az állandó esőzésnek, az egészsége is rendbejön mindenkinek. Merthogy Borsi is köhög, méghozzá csúnyán, de nem csodálom, majd minden nap elázunk, pulcsi, kabát nélkül el sem indulunk. Szóval majd a napfény, a kert, a Balaton aztán pedig a tenger remélhetőleg helyrehozza az immunrendszerüket és a jókedvüket is. Pár hét és az angol emlékek is fakulni fognak, ezt már tapasztalatból tudom, hiszen hagytam már magam mögött országot.
De most nem könnyű. Nekik sem és persze nekünk sem. A dolgok azért haladnak, ha nem is a tervezett tempóban - a betegség lelassít minket, még akkor is, ha nem mi kínlódunk vele. De sikerült ma eladni az autónkat, amit tegnap este hirdettünk meg. Ma meg már el is vitték. Igaz, eddig percenként csörgött a telefon, még este 10-kor is, és persze az első érdeklődő már reggel 7-kor ébresztett mindenkit.
Hiába aludtam vissza, az álmaim mostanában olyan elevenek, hogy alig bírok kimászni belőlük. Nemrég írtam egy álmokkal kapcsolatos cikket, annak kapcsán hallottam, hogy olyankor vannak az embernek igazán élénk álomképei, amikor az életében is sok olyan új dolog történik, amiket fel kell dolgoznia - ezért van az, hogy tiniként annyira sokat és intenzíven álmodunk. Sok minden történik, van min tűnődni még alvás közben is. Öregkorban meg azért lesznek az álmaink egyre szürkébbek, mert kevés az újdonság, bedarál a rutin.
Lehet benne valami, mert mostanában minden éjjel úgy érzem, mintha egy alternatív univerzum szippantana be, akár a gólyakalifát. Órákon át a hatásuk alatt vagyok még, azután is, hogy felkeltem, ízek, illatok, érzések keverednek bennem. Nem kellemetlenek, csak furcsán élőek. Persze értem én, az életem alapvetően izgalmas mostanság, még akkor is, ha az elmúlt pár nap monoton dobozolással telt. Azt ugyanis nem lehet abbahagyni, hiszen már csak nyolc napunk van rá, hogy befejezzük, a repülőgép jövő héten felszáll és kész. De hiába a sietség, nem lehet csak úgy dobálni, mindennél el kell gondolkodni, hogy Magyarországon vagy Spanyolországban vesszük-e majd nagyobb hasznát. Minden egyes kézbe vett tárgynak története van, amint megérintem őket, jönnek az emlékek, hol, mit csináltunk, merre jártunk, mit éreztük. És nem csak ezek az élmények olyan elevenek, mintha filmet látnék, néha szabályszerű flascbackjeim vannak, gyerekkoromból, tinikoromból, olyan élmények és emlékek, amikről azt sem tudtam, hogy valaha előjönnek. Nem komoly, sorsfordító események, csak apróságok, de egy egész korszak érzései jönnek velük. A gimis parfümöm illata kísért már napok óta, olyan elevenen, mintha most fújtam volna be magam és vele együtt az akkori életem elfeledett történései is. Aztán az általános iskolai menza jellegzetes szaga. A műanyag Télapós zacskóé, nem azé a fényes susogósé, ami most van, hanem a régi, nehézkes plasztik táskáé. Kirándulás a hegyekben, miközben a hátamat égeti a nap, amikor először kóstoltam Sangriát, amikor egy múzeumban kézbe vehettem Mátyás király arany gyűrűjét. Igen, az eredetit.
Nem sejtettem, hogy ez a költözés érzelmileg is ilyen intenzív lesz, de élvezem ezt a furcsa és váratlan számadást, amire rákényszerített a sors. Itt ez a fotó is - engem ábrázol, nem gyerekként, már majdnem 20 éves voltam akkor ez készült. Magammal hoztam bescannelni, itt hányódik mióta. Pedig milyen szép.
Szóval zsong a fejem a teendőktől és szörnyű, ahogy látom, egyre kevesebbel kell beérnem, egy csomó mindenre már egyszerűen nem lesz időm. Pedig hosszú listám volt, mi mindent szeretnék még elintézni az eljövendő egy hétben - de persze ez egyre szerényebb. Mára például azt terveztem, hogy egész délelőtt a belvárosban leszek, fotózok még egy utolsót és hazafelé veszek egy rakás nyári gyerekruhát, mert hogy az itt jóval olcsóbb, nagy leértékelések vannak és azt remélem, hogy Spanyolországban ki tudjuk őket használni még sokáig.
Az időjárás mintha csak gúnyolna. Az egész heti esőzés után mára gyönyörű napsütésre ébredtünk. Az ég fényeskék és bárányfelhők gömbölyödnek rajta. Gyönyörű háttér lett volna a katedrális mögé. De ez is elmarad. Helyette betegápolás van, és nagyon szoros határidők - merthogy mindennek el kell készülnie. Két doboz megpakolása közben hazahozom Kisbendét a bölcsiből, elaltatom, aztán megyek Borsiért, de őt nem hozom haza rögtön, mert előtte még az év utolsó szülői értekezleteire is be kell ülnöm, ahol elmondják, hogy a gyerekeim hogyan teljesítettek. Talán még bizonyítványt is kapunk. Nagy meglepetés mondjuk nem vár, ha eddig minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk, halálra dicsérték a gyerekeimet, gondolom hirtelen nem változtatják meg a véleményüket. Holnap pedig évzáró nagy ünnepség, ahová külön meghívót kaptunk, mert mindkét iskolás lányunk kitüntetést kap.
Ezek igazán jó és fontos dolgok - de most valahogy semmi nem kap igazán jelentős hangsúlyt, mert óriási a káosz. Bennünk és körülöttünk is. A költözés már csak ezzel jár. S ha még mindez nem lenne elég, átraktuk Kisbende ágyát közvetlenül a sajátunk mellé, hogy több doboz elférjen. Persze egy perc alatt rájött, hogy akkor így bele tud mászni az ágyába és persze ki is. Nem is értem, hogy úsztuk meg eddig enélkül a produkció nélkül. A lányok már másfél évesen simán kimásztak a rácsos ágyból. Kisbendének eddig egyszerűen nem volt erre igénye, én azt gondolom. De most van. Így este nem lehet egyedül hagyni az ágyában, ahogy eddig, hogy majd csak jön az az álommanó. Merthogy kijön. Így valakinek ott kell maradnia mellette, hogy meggyőzze, az alvás jó. Persze tegnap este 9-kor belealudtam a feladatba, pedig komoly szortírozási terveim lettek volna, és furcsa módon nem ébredtem pihentebben, mint ha csak éjfél körül kerültem volna ágyba. Majd talán ma este bepótolom és közben figyelek magamra, a többiekre és emlékszem mindenféle jóra, amiben itt volt részünk.