Három gyerekkel irány Anglia!

Vannak az anyaságnak fekete napjai. Amikor valahogy minden annyira nagyon rosszul megy. Ez ma ilyen volt. Kisbendének nehéz korszaka van - a rombolós. És ezt egyre nehezebben viselem.

Az én drága fiam tipikusan az a gyerek, aki ha csöndben van, azonnal szaladni kell - mert ő szétszerel, kipakol, tönkretesz mindent, amit csak elér és ez olyan nagyon ki tud néha meríteni. Vannak napok, amikor úgy érzem, hogy egész nap csak kármentek és valahogy mindig lekésem a rombolást. Persze lehet kérdezni, miért nem vagyok tényleg 24 órában mellette, de könyörgöm, nekem van másik kettőm is, akiknek főzni kell, mosnivalót odarakni, teregetni, takarítani, rendet rakni és Kisbende persze jön velem és csinál mindent, de igen, bevallom, időnként egy-egy pillanatra elvesztem a szemem elől, mert átmegy a másik szobába. De nem lehet mindent munkát félbehagyni, lecsapni és rohanni ellenőrizni, hogy mit csinál, szóval 1-2 percig megesik néha, hogy egyedül van. És mivel amúgy a lakás meglehetős bababiztos ez nem is lenne baj. Meg hát Bende se kisbaba már, egy csomó dologról igenis tudja, hogy nem szabadna megtennie, de mégis csinálja, mert izgalmas, érdekes és mert ha a nagyoknak szabad, akkor nem érti, hogy neki miért nem.
Képes például egyetlen gombnyomással kikapcsolni a számítógépet, vagy eltüntetni rajta mindent, amin épp dolgozunk, még úgy is, hogy ott vagyunk ilyenkor mellette és folyamatosan mondjuk, hogy ne nyúlj hozzá és fogjuk a kezét, hogy ne tegye. Nekem amúgy fogalmam sincsen, hol van ez a "nagyhalál"-gomb, de ő mindig profin megtalálja. Múltkor pedig sikerült a férjem tabletjét is úgy lefagyasztania, hogy még a reset gombbal sem indult újra és csak több órás netes kutakodás után találtuk meg, hogyan kell újra életet lehelni bele. Mielőtt bárki megkérdezné, miért is adjuk neki oda ezeket leszögezem: nem tesszük. De ezek a kütyük az életünk részei, és nem lehet mindig, mindennel megvárni, hogy Kisbende elaludjon, különösen ha két nagyobbacska lánya is van az embernek, akik a neten kapják a házijukat vagy mondjuk van egy férj, aki otthon dolgozik.
Ráadásul Kisbende gyakran egyszerűen csak segíteni akar és az sül el rosszul. Mint amikor kiveszi a vonatos tányérját a szekrényből, hiába mondom neki, hogy ne tegye, mert az van legalul. Kiveszi, és vele együtt zuhannak le a porcelántányérok is, amik rajta voltak. Egy el is tört - nem nagy baj és kár, mert ingyen kaptuk, de azért bosszantó, miért nem tudta megvárni azt a tizedmásodpercet, ameddig odaérek. Még örülhetek, hogy nem az üvegpoharak zuhantak le, mert ez legalább nem lett szilánkos. Inkább az a bajom, hogy hiába magyarázom, hogy ez bizony eltörött, ki kell dobni, és legközelebb TÉNYLEG várjon - csak nevet és viszi a kukába a cserepeket. Merthogy oda szeret mindent tenni, vigyáznunk is kell, mert mennek oda a teljesen ép tányérok, poharak, kanalak is, ha nem figyelünk. És még csak le se szidhatom, mert Kisbende ezt kifejezett rendszeretetből csinálja, egyszerűen szeret elpakolni maga után, és sajnos a kukát eléri, a mosogatót meg nem.
De mostanában egyre inkább azt érzem, hogy kevés vagyok, bárhogy is igyekszem, Kisbende, mindig talál két olyan percet, amikor lankad a figyelmem, pláne mert a két nagylány nem jár élen a pakolásban, és folyamatosan széthagyják a cuccaikat. Mivel amúgy örülök neki, hogy Kisbende szeret rajzolni, ezért például a ceruzák nincsenek elzárva előle. Az eredmény? Ma összefirkálta a a falat. Igaz, hogy ceruzával és le lehet radírozni, de akkor sem örülök neki, mert hiába mondtam, hogy ez bizony csúnya dolog volt, láttam rajta, hogy ez a tény kicsit sem zaklatta fel.
A padlószőnyegre került narancssárga filctoll firka ennél jobban idegesít, mert az nem jön ki, de bevallom, fogalmam sincsen, hogy a szigorúan a szekrény tetején tartott kiemelőfilcekből hogyan került hozzá egy darab és mikor. Igaz, az asztal alá bújva is a papírra kezdett rajzolni, (naná, hogy érezte, hogy ez nem teljesen kóser) de aztán valahogy lesiklott a szőnyegre az a fránya filc és gondolom az is érdekes volt. Amikor megláttam, a rövid szívroham után legyintettem - most tényleg mit csináljak? Azok után, hogy leette, leitta, sütivel összekente és lepisilte a szőnyegpadlót, most mit csináljam a balhét. Mióta a férjem fekete zoknijának a bolyhai kiszedhetetlenül beleették magukat a szálak közé úgyis tudom, hogy ki kell cseréltetnünk, ha egyszer elköltözünk, azt nem ússzuk meg.
És ha ez lenne az egyetlen kár, amit okoztunk... de ahol egy kétéves működik, ott bizony amortizálódnak a dolgok. Például minden kilincsünk függőlegesen áll, mert amióta felérte őket azzal szórakozik, hogy rángatja és csapkodja az ajtókat. Idegrohamot kapok tőle, mert nézni és hallani is rossz, de nem tudom megakadályozni benne. És ugrál a matracon is, ami már tisztára hepehupás, pedig alig egy éve vettük, de engem nem is ez zavar, inkább attól félek, hogy egyszer melléugrik és összevissza töri magát. Persze ő nem fél, csak kacag, ha fegyelmezni próbálom, ezért inkább ott ülök mellette, míg meg nem unja. 
A redőnytekerőkből már kettőt leszerelt és tiszta frászban vagyok, hogy vajon mikor akasztja fel magát a húzózsinórra. Ha a miénk lenne már levágtam volna, vagy kicseréltetem az egészet, de mivel nem az, így csak magasra rakom. Felesleges erőfeszítés, mert már nagyfiú - eléri ezt is, leszedi és ezzel játszik. Felhúzza, leereszti, kinéz az ablakon, aztán elbújik. Én meg félrenézni se merek ilyenkor, mert minden hónapban címoldalra kerül egy redőnyzsinórra felakasztott gyerek. Múltkor csak annyi időre hagyta magára az anyuka a kétéves fiát, míg beengedte annak játszótársát, és mire visszaértek a szobába, a gyerek szabályszerűen felakasztotta magát és meghalt.
Tudom persze, lehetnék sokkal szigorúbb is hozzá, de nem lehet egész nap üvöltözni és fegyelmezni, bőven elég nekem, hogy sikerül a tűzhelytől és a konnektortól távol tartani, (A kép csak illusztráció ám...) a kevésbé életveszélyes dolgok esetében már nem mindig van erőm harcolni, inkább felügyelek, kísérek és közben magyarázom, hogy inkább vonatozzunk, nénóautózzunk, de pont a redőny az például nagyon izgalmas, mert ki lehet látni az utcára, és mivel rendőrség, tűzoltóság és autópálya lejáró is van a közelben, óránként húz el a ház előtt egy szirénázó autó, és ha az ember sokat figyel, teherautók, kukáskocsik is járnak itt. De nem lehet egész nap felhúzva az ő kedvéért, mert belátnak.
Amúgy nem történt ma semmi olyan különösen extra módon kiakasztó dolog, kivéve persze, hogy addig ugrált az ajtó előtt, míg belegabalygodott a saját lábába, és sikerült lendületből lezúznia a falat. Persze a fal élébe esett bele, így most az arcán van egy szörnyű nagy lila vonal, és totál úgy néz ki, mint egy sebhelyes arcú gonosztevő. De mondjuk ez nem rosszalkodás volt, mert ugrálni amúgy nem tilos, miért is lenne. Bár mondjuk a játékok dobálása, különösen az üveggolyóké már rosszalkodás volt, ő is tudja ezt. Mégis volt nagy hiszti, amikor mindent elkoboztam tőle. Aztán a mosógépet is átprogramozta, és csak lestem, milyen gyorsan lejárt a gép és vajon miért maradt minden tök vizes. Aztán magára borította a ruhaszárítót, amit amúgy gyakran csinál és mindig direkt, és nem nagy katasztrófa, csak épp újra kell teregetni, ami nekem dupla munka. És nem értem, miért nem tudja inkább a pár napja kapott tíz darab nénós matchboxát tologatni, miért épp a rohadt ruhaszárítóval kell játszania, amikor annak se kereke, se gombja nincsen. De voltaképp ezek mind hétköznapi dolgok, semmi extra.
Csak én vagyok kicsit fáradt már, így a mai rosszkedvemből végül jutott a lányoknak is, nem mondom, hogy érdemtelenül, de azért amikor már mindenki sírt egyet, akkor arra kellett rájönnöm, hogy a hiba mégiscsak bennem lehet, mert azért az lehetetlen, hogy mindenki szembejön azon az autópályán és mielőtt komolyabb balhé tört volna ki körülöttem, inkább bevonultam a hálóba és kicsit olvasgattam, hogy megnyugodjak. Közben a lányok kis "bocsáss meg" üzeneteket rajzoltak és dugtak be az ajtó rése alatt, amitől aztán meg lelkiismeretfurdalásom lett, mert nem volt olyan súlyos dolog, amit csináltak, hogy ekkora ügy legyen belőle és a fene se akarja őket bántani.
Csak hát az a baj, hogy az anyaságból nincs szabadnap, amikor az ember kiengedhetné a gőzt és néha olyan reménytelenül sok a munka a három gyerekkel - minden nap megy ugyanaz a robot, pakolás, főzés, mosogatás, mosás, teregetés - szünet nélkül és néha az ember besokall.
Amikor ma összezuhantam kicsit Bende szokásos rombolását látva és kifakadtam a férjemnek, az képes volt benyögni, hogy olyan ismerős neki ez a szöveg, mintha az anyját hallaná, aki állandóan az öccse miatt lamentált, aki mindent szétszedett tönkretett és azt mondta készüljek fel rá, hogy lesz ez még rosszabb is, mert ha a fiam tényleg a nagybátyjára hasonlít, akkor ennél sokkal nagyobb károkat is fog még okozni a háztartásban, amint megtanulja kezelni a csavarhúzót és a többi szerszámot. Mit mondjak: Hallalúja. Szép kis kilátások...