Három gyerekkel irány Anglia!

Vannak ám előnyei annak, ha az ember albérletben él, átmeneti holmik között. Például ha azt látja, hogy a középső lánya szó szerint belevésett néhány szót a szekrényfiókba, miután felmatricázta, akkor otthon, normál körülmények között jönne a szívinfarktus. De most csak legyintettem. Nem azért, mert ez amúgy egy bocsánatos bűn, hanem mert eszembe jutott, hogyan is került hozzánk ez a komód. A felettünk lakód adta oda ingyen, amikor elköltözött. Ha elmegyünk innen, üres lakást kell itthagynunk, és bár amúgy tökéletes állapotban van (tömör fenyő és tök jó minőségű) a szállítása túl sokba kerülne. Ha így nézzük, akkor nem is olyan nagy baj ez a kis firka. Úgyse nézzük már sokáig.

Ez a szállítás, mit vigyünk, mit nem komoly fejtörést igénylő munka. Van amit hazaviszünk Magyarországra, van amit küldük Spanyolországba és van, amit elajándékozunk, mert egyszerűen nem éri meg elvinni. Hát most csoportosítani kell és ez nem kis munka.
Borsi hozzáállását amúgy nagyon kedvelem - ő kitalálta, hogy csinál egy búcsúpartit és azokat a játékait, amiket nem akar magával vinni, odaajándékozza az osztálytársainak. Én pártolnám az ötletet, különösen, mert sok olyan játék van, amit csak 1-2 fontért vettünk a Car Bott Sale-en, és ezeket nagyon nem éri meg magunkkal vinni. De esélyem sincs rá. Bíbor rögtön lesápadt, mert hogy ő nagyon ragaszkodik minden holmijához, és közölte, nem adunk senkinek semmit, ezek az ő játékai is, neki minden kell. Amúgy nem irigy gyerek, nagyon is jószívű, kölcsönbe bárkinek, bármit odaad. De ahhoz, amit egyszer megszeretett nagyon is érzékeny és tartós szálak fűzik és nem szereti, ha búcsút kell mondania. Ilyen volt már kicsinek is, de ez a tulajdonsága csak erősödött, amikor két éve idejöttünk és szegénynek ki kellett válogatnia, mi az a pár nagyon fontos játék, amit hozni akar - és nagyon sok játék, könyv és baba otthon maradt. Hiszen úgyis csak egy év, vigasztaltuk. De persze  már kettő lett belőle és ki tudja, hol a vége. A gyerekek pedig változnak, ami két éve nagy kedvenc volt, ma már unott darab és amit nem hoztunk ki, lehet, hogy amikor hazamegyünk már nem is kell. Ami tehát itt van, ahhoz ragaszkodik - és én megértem és tiszteletben tartom.
Na, nem mintha a két év alatt ne került volna ki egy csomó játék, ami egykor nem volt fontos, aztán meg nagyon hiányzott. A bőröndünk állandóan tele volt velük. A legemlékezetesebb utasunk egy méternyi plüssmaci volt.
Amikor ugyanis az első fél év után megkérdeztük, hogy milyen játék hiányzik nekik a legjobban, könnyes szemmel emlegették Balut, az óriási plüssmackót, aki körülbelül akkora, mint Kisbende. Bíbor már otthon is mondogatta, hogy hozni kéne, de én azonnal lebeszéltem róla. Egy hatalmas plüss mackó hiányzik csak nekem a költözésnél, szó se lehet róla. De amikor fél év múlva újra megemlítette őt és csak őt, akkor már nem mondhattam nemet. Hát Balu azóta itt van és minden nap vele és rajta alszik párna helyett. De vele együtt a kikerült több kilónyi favonat (Bende nagy örömére) egy csomó Lego, tucatnyi Barbie baba és körülbelül 200 icike picike barátok. (Littlest Pet Shop) Ezek a régi cuccok, amik jönnek velünk, bárhová is megyünk.
De van még egy nagy halomnyi új kedvenc is, amiket itt vettünk - döbbenetes mennyiségű könyvvel az élen, ami azért komoly súly. Mondjuk a magamfajta gyűjtögetőnek Anglia igazi paradicsom, mert az amazonon még a legújabb könyvek is  20-30%-kal olcsóbbak. De ha mondjuk a könyvtárba elmegyek, ott 10 penny egy leselejtezett gyerekkönyv, ami mondjuk csak kicsit kopott. Múltkor tízzel érkeztem haza, többek között egy óriási képes angol-arab szótárral, és összesen egy fontot fizettem. Az arab szótáron egyébként sokat gondolkodtam, de aztán arra gondoltam, hogy a nyelvkönyv soha nem árt és simán használhatom sima mutogatós képeskönyvnek is, Kisbende részére. És tíz penny csak 35 Ft... most komolyan, még pisilni sem lehet elmenni annyiért a Ligetben.
De nem kis kupac Kisbende új kedvence, egy Thomasos könyvsorozat, ami kb úgy néz ki, mint a Boribon könyvek, méretre, formára - és használtan harmincat adtak öt fontért - darabja így került 60 forintba... Csak egybe lehetett elhozni, hát megvettük. És milyen jól tettük! Már hetek óta ez a menő minden este ezeket olvasgatjuk és Bende el van tőle ájulva, már kívülről fújja, hogy melyik vonatot hogy hívják. Nézegetem is az ebayt, míg itt vagyok kellene még beszerezni pár Thomasos favonatot - olcsóbb lenne így, mint otthon, újonnan. Pár karcolás kopás meg kit érdekel - öt perc múlva a vadonatújat is leamortizálja a fiam.
Szóval a játékok jönnek, ez nem kérdés és a könyvek is. De vajon mi a helyzet a kedvenc újságaimmal, amiket tényleg időnként előveszek és újraolvasok? Megtartsam? Vagy vágjam ki az érdekes cikkeket és csak a lényeget vigyem magammal? És az az olcsó étkészlet, amit itt vettünk vajon van olyan jó, hogy magunkkal vigyük Spanyolországba, vagy hagyjuk itt és vegyünk újat? Vagy mi legyen azokkal a gyerekruhákkal, amik még éppen jók, de már nem sokáig? Vajon azokat érdemes vinni? És a paplan, a párna? Vinni? Itt hagyni? Szó szerint kínlódok minden egyes darab felett, van-e olyan jó, hogy elvigyem, nem járok-e jobban egy újjal. És akkor arról már nem is beszélek, milyen nehéz úgy bevásárolni és főzni, hogy tudom, három hét múlva elköltözünk innen és nem képletesen beszélek, amikor azt mondom, hogy már tartós tejet sem érdemes vennem. Ám addig viszont minden nap ennünk kell és minden nap meleget. Szóval próbálok zsonglőrködni, hogy mindenki jól járjon, de nem kis kihívás.
Sokan kérdezték amúgy, hogy mennyire vonjuk bele a lányokat a döntésbe - természetesen semennyire. Azt gondolom, hogy ez nem is lenne fair, mert még a tízéves is kicsi ahhoz, hogy felmérje, milyen előnyei és hátrányai vannak annak, ha elmegyünk innen. A döntés a miénk és később is nekünk kell érte vállalni a felelősséget - de természetesen tudnak róla, meghallgatjuk a véleményüket, és sokat beszélünk arról, mi miért gondoljuk, hogy ez jó ötlet. De a döntés nem az ő kezükben van.
Ha abban lenne, akkor már ide se jöttünk volna, mert Bíbor két éve sokkot kapott a hírre, hogy elhozzuk abból a lakásból, amiben születése óta élt, az osztályból, ahová szeretett járni és elhozzuk egy országba, aminek nem beszéli a nyelvét. Hiába magyaráztuk neki, hogy jól fogja magát érezni, és hogy mi itt leszünk, ő eleinte ellene volt a tervnek. Megtaláltam ma egy régi füzetét, amibe már vagy egy éve elkezdett regényt írni. Ennyi van meg belőle eddig: "A nyolc éves Bíborka Magyarországon él és ott is jár suliba. De csak két évig. Mert a második év végén megtudja a rettentő hírt: Angliába fognak ezentúl élni...!"
Hát igen, ő ezt így élte meg. Igazából ez az élmény, hogy nem akart jönni, de mégis nagyon jó lett, még elég friss benne, ezért most jóval kevesebb gondunk van azzal, hogy rábeszéljük, mert azt reméli, hogy most is hasonló élményben lesz részünk: nem lesz könnyű, de majd a végén jó lesz.
Igazából mind ezt reméljük.