Három gyerekkel irány Anglia!

Igen, azt hiszem a dolgok legnehezebb része tényleg le van tudva. Költözünk. És bár sok dolog homályos még a részletekkel kapcsolatban, de egyre lelkesebb vagyok. És persze egyre szebbnek látom Coventryt is. Minden sétánál úgy nézem, hogy közben fáj a szívem, hogy búcsút kell neki mondanom és kattogtatom a gépem, hogy megörökítsem magamnak. Hogy soha ne felejtsem el, milyen is volt.

Mostanában furcsa szentimentális érzések vannak bennem bármerre nézek. Az a várakozással teli fájdalmas búcsú, ami egyfajta izgatottsággal párosul és amit két éve már átéltem, így tudom, hogy milyen szívszaggatóan nehéz tud lenni, amikor közeleg a határidő. Pont így fájt az is, amikor Magyarországtól búcsút vettem. Persze kicsit másként. Erősebben, de kevésbé tragikusan.Akkor az enyhítette a fájdalmat, hogy tudtam, vissza fogok jönni. Mindenképpen. Itt most az nehezíti, hogy tudom, nem fogok visszajönni. Talán soha. És ezt nagyon nehéz elfogadni. Furcsa belegondolni, hogy pár hét múlva Coventry meseszerűen elérhetetlenül távoli világgá válik, olyanná, ami mintha soha nem is létezett volna.
Persze marad egy csomó szál - lelkesen cserélgetek emilcímeket a tanfolyamon, Sri Lanka, Egyiptom, India, Mongólia is felkerült a térképemre a Facebookon. Igaz, ezek az emberek mind angolok igazából, sokan állampolgárok is, de mégis ezerféle kultúrát és nézőpontot képviselnek. Drukkolnak Spanyolországhoz és várják a híreket, hogy mit írok majd nekik. Vannak persze az itt hagyottak között magyarok is - elég élénk és lelkes társaság gyűlt itt össze, rendszeres találkozókkal, programokkal, és jó pár olyan emberrel, akit nagyon megkedveltem. Persze, nem vesznek el végleg - de messze lesznek, és nincsenek illúzióim, tudom, a szálak folyamatosan halványulni fognak, akár az emlékek.
Hogy ne felejtsek el mindent, a fényképezőgépet hívom segítségül, csinálom a Coventrys fotóblogot. Órákon át szöszölök minden egyes kép fölött, válogatok, körbevágom, világosítom, kontrasztolom, keresem a tökéletes verziót. Furcsa módon élvezem ezt a pepecs munkát, megnyugtat. Az meg, hogy mások dicsérnek, kifejezetten lelkesít. Merthogy így a végefelé még fotós "megbízást" is kaptam. Összehaverkodtam a lányok Brownies csoportjának vezetőjével is, felajánlottam neki, hogy szívesen fotózok a rendezvényeiken. Ő persze kapva kapott az alkalmon és végül annyira tetszettek neki az elkészült fotók, hogy most írt, felrakhat-e párat a helyi Brownies csoport honlapjára és az újságjukba is. Naná. Első lépések a fotóriporterség felé vezető úton, mondom magamnak, de igazából szarkasztikusan, mert azért tudom, ez nem jelent többet, minthogy a kompakt kis gép után elég komoly minőségi ugrás egy tükörreflexes, pláne, ha még némi utómunkát is belerak az ember. Láttam ugyanis az eddigi fotókat. Csak annyit mondanék, nem kell hozzá őrült tehetségnek lenni, hogy jobbat csináljon az ember. Mindenesetre hétfőn ismét megyek fotózni a csapatot. Nekik is jó, nekem is. Ha nem is referencia, de legalább gyakorlat. Jól jön az.
A köztes időben meg gőzerővel dolgozom és folyamatosan megdöbbenek azon, hogy ovi nélkül hogyan élhettem eddig és hogyan tudtam bármit is megcsinálni. Kisbende most már heti három alkalommal jár és ez csak azért nem dönt teljes anyagi csődbe minket, mert hivatalosan én is dolgozó nő lettem (van már saját angol cégem) és ha mindkét szülő hivatalosan munkába állt, akkor visszaigényelhetik a bölcsi árának 75%-át. A maradék meg mégiscsak baráti.
Szóval három szabad délelőttöm van és olyan bizarr gondolataim voltak eredetileg, hogy majd szép rendet rakok a rumlis fiókokban, izgalmas blogbejegyzéseket írok a félrerakott anyagaimból és finom ebédeket főzök.
A valóság meg az lett, hogy amint elmennek a gyerekek beizzítom a laptopot és verem a gépet, míg értük nem kell menni. 12-kor rendszeresen rácsodálkozom az órára és megkérdezem magamtól, hová a fenébe tűnt el ez a nap is. Merthogy nem blogbejegyzés születik és nem fotókat válogatok - ilyen úri huncutságokra továbbra is csak éjjel van időm, hanem írok és folyamatosan gyártom Magyarországra a cikkeket. Amikor ugyanis Kisbende elkezdte a bölcsit, teljesen bepánikoltam, hogy a gatyánkat rá fogjuk fizetni, ezért millió ötlettel megbombáztam az ismerős szerkesztőket és ők cserébe elárasztottak munkával. Ami tök jó és nagyon örülök neki. Csak hát ha munka van, dolgozni kell - így a lakás sokkal romosabb lett, mint eddig, ebéd is csak kutyafuttában készül és lassan egy hónapja nem jutottam el hivatalos egész délelőttös fotós kirándulásra a városba, csak úgy kutyafuttában lövöm a képeket, ahogy esik, úgy puffan alapon, ráadásul visszatértem a manuális üzemmódra, ami tiszta ciki.
Viszont nagy előrelépésnek tekintem, hogy a döntéssel egyidőben megszűnt bennem a spanyol nyelv iránt érzett ellenkezésem, amitől eddig egyszerűen képtelen voltam tanulni, és most minden egyes áldott nap csinálok egy leckét a Babbelen, vagy akár többet is és még éjjel álmomban is gyakran arra ébredek, hogy spanyolul beszélek magamban. (Ami elég vicces, lévén nincs 100 szó a teljes szókincsem, tehát azt a meglévő tucatnyit ismételgetem lelkesen.)
És ami még meglepőbb és jobb hír, hogy hogy a pár hete tartó intenzív angoltanulásnak is meglett az eredménye: tényleg elkezdtem angolul álmodni, amire nem volt példa, mióta ideköltöztünk. És bár már jóideje nincs bennem félsz, ha meg kell szólalnom angolul, most már azt is érzem néha, hogy azt mondom, amit akarok és nem azt, amit tudok. Szóval hogy egyre jobban és pontosabban ki tudom magam fejezni. Szóval ezt is hajtom keményen, és lelkesen.
Szóval a kedvem olyan édeskésbús, ha van egyáltalán ilyen szó. Csomó jó dolog történik mostanában, és rossz, hogy ezt mind itt kell hagyni.
Mégsem ez fáj a legjobban. Ez az egész smafu ahhoz az őrült vágyhoz képest, ami a Balaton felől hívogat. Nem is értem miért, hiszem a tóparti kisházunk csak pár éve van meg én meg soha nem voltam az a balatoni strandolós csaj. De a kert, az ottani nyugalom, a langymeleg időtlenül folydogáló délutánok után annyira sóvárgok, hogy az kimondhatatlan. Ott minden alkalommal azt érzem, hogy mindörökre ott kéne maradnunk és sehol másutt nincs keresnivalónk. Eddig még nem sikerült megunnom, és döbbenetes azt látni, hogy mennyire kisimul az egész család abban a nagy kertben. Mintha megállna az idő és hirtelen mindenre lenne elegendő. Persze ez csak illúzió, mert valójában ott sincsen semmire, a kert nincs befejezve, a kerítés csak félig van lefestve, a kisút is csak félig van kikövezve, de mindez nem számít, amikor ott vagyunk. Ettől még olyan szép az egész. Vakációs.
Talán azért érzem magam ilyen furcsán, mert gyerekkorom óta megszoktam, hogy nyáron szünet van. Nem kicsi, hanem nagy. És ez a furcsa óra most is folyamatosan azt tikktakkolja a fejemben, hogy már nyár van és vakáció - és állatira irigylek mindenkit, aki most épp ezt éli meg. Olvasom a magyar blogokat és már mindenki nyaral. Hívogatom a riportalanyokat, és mindenki elutazott. Otthon leállt az élet, ezt még itt is érzem. Itt viszont még suli van, majdnem egy teljes hónapig, igaz, az idő is olyan szeptemberi - kicsit esős, kicsi napos, kicsit hűvös, kicsit meleg. De ha az időjárás nem is jelez nyarat, az én biológiai órám már nagyon is sürget és kiabálja, hogy itt az idő a Balatonhoz. De még egy hónapig itt kell lennünk. Mindent lezárni, bepakolni, megcsinálni és kiélvezni az utolsó cseppekig. Aztán vár minket a magyar tenger első lépésben és a kicsi házunk, a sok-sok otthon hagyott játékkal, könyvvel, emlékkel. Nagyon vágyom már rá.