Három gyerekkel irány Anglia!

Megírtam a múltkori szerelmetes posztomat Kisbendéről, majd amint posztoltam rájöttem, hogy rettentő fontos dolgokat kifelejtettem, amiket pedig kár lenne nem leírni. Így hát folytatom a leltárt, hogy milyen is az én kétévesem.

Hát először is alszik. Mindenféle trükk, módszer nélkül, egyszerűen megérett rá. És ez azért jó, mert tanulva a lányokkal tapasztaltakból már nem görcsöltem rá a témára, hanem hagytam mindent a maga ritmusában történni. Semmi sírni hagyás, meg efféle rémségek, sok-sok szeretet, simizés. És elhittem neki, hogy amikor ébred tényleg baja van - mondjuk fáj a foga, hasa, megijedt satöbbi. És tessék, két éves lett a kisember és egyedül alszik el este az ágyában és este 10-től hajnal 4-5-ig meg se nyikkan. Akkor egy kis ébredés, kis cici és alszik 7-8-ig tovább. És gondolom előbb-utóbb majd ez a hajnali riadás is megszűnik, de ez már tényleg csak öt perc, kicsit se zavar.
Az altatás meg most már magyar mesére megy, nem angolra. Általában Szalóky Ágit hallgat, és imádja amikor Cserhalmi mondja a Fehérlófiát. Ami azért fura nekem, mert a lányok nem bírták elviselni ahogy Cserhalmi teljes lelkesedéssel, elég gyakran kiabálva mondja a mesét. Ez nekik sok volt, durva és harsány. Kisbende meg kifejezetten kéri, hogy jöjjön már a bácsi, és legyen csihipuhi, amikor verik egymást a földhöz a Vasgyúróval és társaival. Szóval ő fiú és ez a kicsit macsósabb mese nagyon is bejön neki. Aztán persze Szalóky Ági lágy dallamaira alszik el és ez nekem olyan jó érzés, mert imádom ennek a csajnak a finom, érzékeny zenei stílusát, mintha csipkéből szőtték volna őt is, meg a muzsikáját is.
Bende fiam amúgy igazi úriember - annyira finom az ő lelke is és igazságosan törődik mindenkiével. Például nagyon fontos neki, hogy mindenkinek egyenlően jusson mindenből. Ha például az egyik lányon hajráf van, akkor addig nem nyugszik, míg a másiknak is nem talál egyet. Reggelenként viszi a lányoknak a cipőjüket, a kabátjukat - és időnként segít levenni is nekik, amikor hazaérnek. Nagyon ügyel amúgy a rendre, elsőként jön elpakolni a játékokat, ha vége a napnak, és bizony az edényt is kiviszi maga után. (Ok, a szemetesbe rakja időnként, de szerintem csak azért, mert nem éri fel a mosogatót.)
Az ajtót kinyitja nekem, ha együtt megyünk valahová, és megvárja, míg a babakocsival bemegyek, addig tartja. (Komolyan mondom, ezen teljesen lepadlóztam, de többször csekkoltam már és tényleg így van.)
Mondjuk az ajtókat azt amúgy is kedveli, ha lát egyet, akkor rögtön nyitni-csukni kell, de nem egy-két alkalommal, hanem akár félórákon át is elszórakozik vele. (Mondjuk ez amúgy állati unalmas annak, aki épp vigyáz rá ilyenkor, de ilyenkor váltjuk egymást a férjemmel.)
A créche-be (másfél órányi gyerekfelvigyázás) úgy szaladt ma be, hogy szinte követni se tudtam. Szépen kinyitottam nekem az ajtót,l majd kikísért és alaposan becsukta utánam. Nagyon örült, hogy újra mehet, hiszen a múlt hetet kihagytuk, szerintem nagyon hiányolta már az ottani játékait. Soha nincs is vele gond - se sírás, se verekedés, se nyávogás - múltkor azt mondták rá, mikor kérdeztem, hogy mi volt vele, hogy "good as gold". Állandóan kézműveskedik ott is, itthon is. Ha a lányok festenek, rajzolnak, most már ő is végig ott ül mellettük és elképesztően hosszú ideig lefoglalja magát ezzel, ráadásul a végén kevésbé maszatos, mint a lányok. (Ez amúgy a kajálásra is igaz, most már alig vesszük elő a partedlit, olyan szépen eszik.)
Egyet nem bír, ha valaki mást ölelek - legyen az az apja, vagy akármelyik tesója. Ilyenkor muszáj közén furakodnia, de hogy annyira ne legyen feltűnő, ad nekem is puszit, meg az eltaszított félnek is. De ő nem maradhat ki a szeretet-osztásból. De ezzel amúgy nincs baj, mert ha őszinte akarok lenni, akkor ez a két lányra is jellemző, csak ők már finomabban jelzik a szeretet-igényüket.
De Kisbende tényleg minden olyan teátrálisan, eltúlozva csinál. Ő nem ölel, hanem olyan lendülettel veti magát az ember karjaiba, hogy szinte felborul. Nem puszil, hanem csókhegyeket osztogat. Nem a száját csukja be, amikor nem akar többet enni, hanem még a szemét is, úgy fordítja el az egész testét. És nem kacag, hanem kuncog, vihorászik, röhögcsél - néha csak úgy, minden látható ok nélkül is, amikor ül és olvasgat, autózik vagy építőkockázik. Örül az életnek. És hogy mi mennyire örülünk neki, azt el nem tudom mondani, hiszen lehetetlen nem vele nevetni.
És hogy el ne feledjem külön hálás vagyok neki azért, mert soha nem beteg. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt két évben hányszor volt hőemelkedése, de egyszer se tartott 24 óránál tovább, és nulla szövődménnyel járt mindegyik ilyen eset. Talán ha egyszer kapott egy adag lázcsillapítót, és egy olyan este volt, amikor a lázát úgy csillapítottam, hogy folyamatosan rajtam feküdt, és ettől az én hőm egy kicsit feljebb ment, az övé meg lejjebb. És ugyan egyszer régen már olvastam erről a lázcsillapító módszerről, de elképesztő volt megtapasztalni, hogy ez bizony nálunk működik is. Én azt mondom magamnak, hogy az anyatej teszi ilyen vasgyúróvá, amit Fehérlófia is hét évig kapott - bár erre a babérra nem török. De nem is görcsölök most a leszoktatás témán sem. Nyilvános helyen nem kap, és otthon is csak elalvás előtt, vagy ha felriad. Az meg ugyebár csak ránk tartozik. (Tűnődöm ám sokat azon, hogy vajon ha elkezd oviba járni, akkor hirtelen megugrik-e majd a betegségek száma, de valójában ő már most is elkezdett közösségbe járni heti kétszer másfél órára, és a csajok is hozzák haza a suliból a bacikat. Szóval én abban reménykedem, hogy ő egy ilyen kis egészséges kölyök, és nem később, egyszerre fog minden kórságot elkapni.)