Három gyerekkel irány Anglia!

Ez már a második díjam, amit a blogért kapok, és bár tudom, hogy a komoly újságíróknak egy ilyen macis díjakkal nem illene büszkélkedni, meg örülni neki, de nekem azért bearanyozta a napom. És nem csak mert macis, hanem azért is, mert olyasvalaki gondolt rám, akit én is olvasok és szeretek, jelen esetben ez Ditke, akiről épp nemrégiben írtam a gyámügy kapcsán és nagyon kíváncsian várom, hogy az ő valós kis szappanoperája merre fog még kanyarodni.

A díjnak persze szabályai is vannak. Köszönd meg, mondj el magadról négy új dolgot és add tovább négy olyan embernek, akinek a blogja napfényt hoz az életedbe.

Na, kezdjük azokkal a dolgokkal, amiket még soha nem mondtam el írásban.
1. Nem tudom, mikor születtem
És ami még furább, hogy a szüleim sem. Egészen 14 éves koromig biztos voltam benne, hogy november 17-én van a szülinapom. Ezt mondták a szüleim, így ünnepeltük. Aztán megkaptam a személyim, ahol 16-a állt. Anyám igazolványában az egyik dátum szerepel, apáméban a másik. Anyám szerint még éjfél előtt megszülettem. Apám esküszik rá, hogy ő éjfél után telefonált be a kórházba, hogy mi a helyzet és akkor még nem voltam kinn. Anyám állítja, hogy ő tudja jól, mert ő volt ott - de ő azt is mondja, hogy valaki bekopogott a születésemkor a kórház második emeleti ablakán (szerinte amúgy Szűz Mária) és ez egy kicsit csökkenti a szavahihetőségét. Az elmúlt években az egyszerűség kedvéért 16-án ültem. De úgy érzem, hogy ez a dátum nem tökéletes. Csak az a baj, hogy már a 17-ben sem hiszek.
2. Nincs névnapom
Ha a szülinapom kérdéses is egy ideje, a névnapomat egészen 2003-ig mindig szeptember 8-án ültem. Mondjuk ennek a névnapozásnak nem volt nagy hagyománya nálunk, de azért egy csokor virág, egy könyv mindig akadt ezen a napon. De 2003- szeptember 8-án megszületett Borsika lányom, és aznap a legutolsó gondolatom a névnapozás volt. És ez már azóta így van. Ezért lett az ő második neve Mária, ami amúgy a nagylányom bögyét azóta is nyomja, mert "nem igazság, hogy Borsika is Mária, anya is Mária, a nagymama is Mária, még Szűz Mária is Mária - csak én nem vagyok az". De ezen utólag már nem tudok változtatni. Mint ahogyan azon sem, hogy a névnapon ugrott, helyette szülinapot ülünk. És ez azért sokkal fontosabb. Amúgy tudom, hogy a naptárban éppen 35 Mária nap van és választhatnék egy másikat is, de az már nem lenne ugyanolyan...
3. Nem szeretem a Máriát, sem a Veronikát
Merthogy a Veronika a második nevem, amit épp annyira nem szeretek, mint a Máriát. Gyerekkoromban sokat szenvelegtem miatta (mert azért ez nem volt igazi vérkomoly szenvedés) hogy miért van két ilyen béna nevem. Ki is találtam, hogy az lenne a tökéletes, ha "Gyöngy Krisztina"-nak hívnának, de hogy miért éppen ez a cukormázzal leöntött név tetszett, fogalmam sincsen, ma már semmi szépet nem látok benne. Viszont fura módon bár a Máriát nem szerettem, mindig azt kértem, hogy így hívjanak. De ez a név annyira nem illik hozzám, hogy soha, senki nem hívott így. Röhej, mi? Voltam Mary, Macs, Mia, Marianna, sőt még Dorka (Fodor - Fodorka - Dorka) is, de Mária soha. És Marcsi sem. Legalábbis nagyon sokáig nem.
4. Hogyan is lettem Marcsi
Én választottam magamnak ezt a nevet, amikor elkezdtem újságot írni. Muszáj volt, van ugyanis egy másik Fodor Mária is a szakmában, aki épp akkor a Voilá főszerkesztője volt. Statisztikailag amúgy nem meglepő a dolog, lévén a Mária a leggyakoribb magyar női név, a Fodor meg a tizedik. Hogy ebben a kombóban előttem is élt már "híres ember", várható volt. Szóval változtatni kellett. De mire? Bár soha nem szerettem különösebben a nevem, megváltoztatni sem akartam. Nem akartam kitalált nevet, se a férjemét felvenni. Szóval kitaláltam, hogy legyen minden úgy, ahogyan van - csak kis csavarral. Ez lett a Marcsi. Amit azóta megszerettem és elég sokan hívnak is így, ami csak azt bizonyítja, hogy sokkal inkább vagyok Marcsi, mint Mária, ami egyáltalán nem rossz érzés.

And the Oscar (izé... Macika) goes to...
Hanna-Mikolt-Áron-Lelle ez a gyönyörű négy gyerek tavaly ilyenkor még Kuala Lumpurban volt. Pár hónapja hazaköltöztek és nagyon jó nekik otthon is. Az anyuka ráadásul csodás fotókat készít a gyerekekről és olyan érzékeny szeretettel ír róluk, hogy nekem mindig megmelegszik tőlük a szívem.
Marcel Svájcban él a szüleivel, és fantasztikus hegyi túrákat tesznek. Nekik még azt is elhiszem, hogy a havas tájat is lehet élvezni, és minusz 15 fokban is lehet kirándulni. Amúgy meg Marcel gyönyörű, az anyukája meg szuper fotós. És most betegek, szóval kell nekik egy kis napfény.
Amikor ráakadtam a tékasztorikra, egész éjjel ezt a blogot olvastam és konkrétan vinnyogtam a röhögéstől. Azóta még a férjem is olvassa a blogot, és ez bizony nagy szó, mert ő nem nagy blogger. De ezen lehet röhögni. Nem mindig finom humor, de imádom a csajt!
Kristin és Kayla blogját azért szeretem, mert képi humor van benne és nagyon sok szeretet. Egy japán profi fotós apuka munkája, aki azért kezdett blogolni, mert az édesanyja beteg lett és kórházba került, ahol az unokák nem látogathatták. Ezért az apa minden nap készített a lányokról egy nem hétköznapi fotót. Nagyon sok humor, irónia, kedvesség van ezekben a képekben - és persze brutálisan sok munka, beleértve a Phoposhopot is. Egy ideje nagymama már jobban van, így már nem frissül minden nap az oldal, de azért érdemes végignézni. Én nagyon jól szórakoztam rajta!