Három gyerekkel irány Anglia!

A férj szerint az egész pechsorozat az én hibám, merthogy én nyitottam fel Pandora szelencéjét azzal, hogy elmentem leszedetni az anyajegyet a hátamról. És biztosan ez az oka annak, hogy a sors azt mondta, ha meg akarjuk ismerni az angol egészségügyet, akkor csak tessék, indul a túra...

Persze Bíbor kezdte. Mindig ő szokta. És csakis akkor, amikor szünet van. Most komolyan, hol van még rajta kívül olyan gyerek, aki úgy osztja be a betegségeit, hogy ne kelljen mulasztania? Ugyanezt csinálta tavaly karácsonykor is. És most, hogy háromnapos hétvégénk lett volna (hétfőn továbbképzés a tanároknak, potyaszünet) és jól elterveztük, hogy akkor megnézzük végre Yorkot és a katedrálist vagy VIII. Henrik palotáját, a Hampton Courtot, mert mindkettő messzebb van annál, hogy egy nap alatt megjárjuk. Szóval péntek este már épp hotelt akart foglalni a párom, amikor Bíbor elkezdte mondogatni, hogy fáj a hasa, majd hányt és ezt ismételte egész éjjel. Hajnal négyig én voltam vele, onnan az apja (neki már nem hányt). Viszont a hasa olyan élesen fájt, hogy elég erősen felmerült bennünk a vakbélgyula gyanuja, így az ember szépen elment, felderíteni, hogy ilyenkor ki az ügyeletes és mit kell csinálni. Végül egy telefonszámot kaptunk és beszéltünk is a dokival, aki a tünetek alapján inkább vírusra gyanakodott, és mivel Bíbor hasfájása is enyhült, mi igazat adtunk neki, így nem indultunk el vele. Jól tettük. Másnap már jobban lett és a keddi iskolakezdésre szépen ki is lábadozta magát. (Utazás persze sztornó, de hétfőn azért legalább a városi múzeumba elzarándokoltunk, ahol ugyanazt a két termet nézzük meg mindig, mert annak a végére mindig elfáradnak a kölykök, én indulunk haza. Pedig elég nagy, és bőven van még mit felfedezni benne, el is határoztuk, hogy legközelebb kapásból a harmadik teremből indulunk.)
Mire Bíbor felgyógyult, én kezdtem kicsit halódni a hátsebemmel, ami szerencsére nem gyulladt be, de most már nagyon viszket és fáj és feszül és még mindig nem hagy rendesen aludni és kicsit elfáradtam tőle. Ettől persze a kedvem pár napja egészen a béka segge alatt van, álmos vagyok, nyűgös, nagyon szeretnék már egy jó meleg kádban ázni és alig várom a holnap reggeli varratszedést (és persze utálom a gondolatát is) Az meg különösen elszomorít, hogy mivel nem emelhetek és fizikai aktivitást se szabad végeznem, fájóm szívvel, de ép ésszel úgy döntöttem, hogy nem megyek a mai egészséges életmód tanfolyamra. Ami csak azért fáj, mert szerintem ez lett volna a legjobb foglalkozás. Ma ugyanis a helyi tűzoltóság kiképzőpályájára mehetett a csapat, hogy ott élesben megtanuljuk, hogy mit kell tenni, ha kiüt a tűz. Hogy kell ajtót nyitni, mit kell tenni a füst ellen és társai. Amúgy ez az egész tök ingyen van, kocsival visznek, a gyerekeknek természetesen gyerekülés is van és felvigyázó, amíg anyu tanul. Emellett lehetett jelentkezni olyan felmérése is, amikor kijönnek az ember házába és megmondják, hogyan tehetné tűzbiztossá a lakását és mit csináljon, ha baj van. És ez is ingyenes. És szerintem állati jó dolog. Az egyetlen kicsike gondom, hogy nem a nagyon jó testű, macho fiatal és szexi tűzoltópasik csinálják, hanem a kiöregedett, kicsit pocakoska nyugdíjas tűzoltóbácsik. Mondjuk itthonról végülis mindegy.
Mert persze a sors könyvében úgy volt megírva, hogy mégiscsak emelnem kelljen és ne pihenhessek nyugodtan. Persze Kisbende volt a bűnös, aki imád olyat csinálni, hogy szépen ül, majd hirtelen hátraveti magát. Persze ilyenkor a puha díványon ül és eddig mindig a puha díványon puffant a feje. Hát ma elszámolta magát a kis hülye és nagy jókedvében az ablakpárkány sarkába sikerült bevernie a fejét. Ott ültem mellette (naná, hát hol másutt lettem volna) és persze jött is az ölembe sírva, én meg végigsimítottam a fejét és csupa vér lett a kezem. Gyorsan elő egy tiszta pelenka és irány az orvos. Még szerencse, hogy itt van a szomszédban, ki is van írva, hogy apróbb sérüléseket ellátnak. Kifejezetten, szó szerint szerepel az is, hogy olyan fejsérüléseket is, ami nem jár eszméletvesztéssel. Hurrá, jó helyen vagyunk. Persze, mire megérkeztünk Kisbende már tök jókedvű volt, és röhögcsélt a recepciósra, aki nem is vett minket komolyan. Tíz perc múlva pedig kijött a nurse és közölte, hogy szerinte inkább menjünk át a Walk-in-Centerbe, ami kocsival 2 perc. A biztonság kedvéért. Ahol amúgy jól elszörnyülödtek rajta, hogy miért küldtek el minket a háziorvostól, viszont a mosolygó gyereket látva ők is levették, hogy nincs katasztrófahelyzet, tehát itt is vártunk olyan negyedórát. Ezalatt végig olyan feliratokat vetítettek a tévében, hogy sima, egyszerű, banális okkal ne jöjjünk ide, csak ha tényleg komoly a helyzet, mert ez a hely vészhelyzetekre van. Eléggé cikis is volt így ott lenni a vigyorgó Kisbendével, akit nagyon zavart az összes szomorú arcú ember és igyekezett mindenkit egyesével felvidítani. Nyilván erre nem mindenki volt vevő (totál érthető) ezért próbáltam a gyereket elrángatni a nagyon súlyos arcot vágó fazonoktól, és a táskába bedobott Anna-Peti-Gergő mesével lekötni, de a könyv labdába se rúghatott a sok érdekes ember és futásra való nagy hely mellett. Vicces lehetett amúgy látni, hogy szalad a vigyorgó gyerek, hátulról egy nagy véres folt van a fején, mi meg próbáljuk rábeszélni, hogy ugyan már próbáljon meg legalább kicsit betegebbnek kinézni. És persze bármerre fordultunk, mindig akadt öreg néni is, aki próbálta magához csábítani a fiamat.
Az orvos amúgy csak éppen ránézett a gyerekre és látta, hogy itt nincs nagy baj, de hogy ne érezzük, hogy hiába jöttünk, lemosták a vért (a férj ekkor kiment, mert ő a vértől kajakra elájul) és folyékony sebtapaszt csöppentettek rá. Amúgy elég nagy a seb, kb. akkora, mint a kisujjam körbe, de nem mély.
Anyám szerint meg kéne magyaráznom a gyereknek, hogy buta dolog hátravetni magát. Ha valakinek van ötlete arra nézve, hogy egy kétévesnek ezt hogy lehet elmondani, ne tartsa magában. Én azt remélem, hogy ebből most azért egy kicsit tanul. De biztos nem vagyok benne, mert egész délután azt gyakorolta, hogy a dívány tetejéről hogyan tudja fejjel lefelé levetni magát. Nem egyszer. Sokszor. Eddig még mindig sikerült jól esnie. Én meg itt állok mellette és az adrenalin csak úgy surrog az ereimben. Amikor terhes voltam, senki nem mondta, hogy fiút nevelni ilyen stresszes meló lesz.