Három gyerekkel irány Anglia!

Pár hete új hobbim van. Mindig is nagy fotómániákus voltam, de eddig csak a családtagjaimat fotóztam szenvedélyesen. Mióta a gyerekeim megszülettek, tízezernél is több fotó készült róluk. Mostanában azonban azzal a gondolattal kacérkodom, hogy lehetne ez az én új szakmám is akár. Amiben az lenne jó, hogy ellentétben az újságírással, akármelyik országban lehetne művelni.

Persze ez még nagyon messzi álom. Egyenlőre ott tartok, hogy bújom a fotós könyveket, honlapokat, próbálgatom a technikai beállításokat, és éjszakánként képkompozíciókat találok ki a fejemben. Már ha alszom egyáltalán, mert gyakran azt veszem észre, hogy már hajnal 2-3-4 óra van én meg még mindig a gép előtt ülök, és mindenféle képszerkesztő programokkal bűvészkedek.
Ennyi minden persze nem fér az ember életébe, így most a kórust hanyagolom. Igen, énekelni is nagyon szeretek, és jó is a kórus, de a három gyerek mellé két nagy és komoly szenvedély nem fér bele. Így most a szabad szerda estéket szabad péntek délelőttökre cseréltem. Ilyenkor korán reggel útnak indulok, és bemegyek a belvárosba, jó témát találni. Gondoltam, hogy egyszerűbb az életem, ha valami téma köré fűzöm fel a képeimet, így azt találtam ki, hogy indítok egy új blogot, amit kifejezetten a fotóimnak szentelek. Persze, most ezt angolul. Nem is tudom, hogy mi a félelmetesebb. Megmutatnia világnak, hogy milyen béna az angolom, vagy azt, hogy milyen gyatra és kezdő fotós vagyok. Sok-sok töprengés után azonban úgy döntöttem, hogy irány a mélyvíz.
Az első két angol bejegyzést megmutattam az angoltanáromnak, aki egy édes pofa, és azt mondta, hogy ő nemhogy hibát nem lát benne, de ha nem tudná, azt gondolná, hogy angol anyanyelvű ember írta. (Ebben szerintem több az udvariasság, mint az igazság, de jól esik, és tényleg jobb, ha állandóan dicsérik az embert, mintha szapulják.) A fotókat meg a férjem dicsérte, amiben azt gondolná az ember, hogy semmi meglepő nincs, mert neki hivatalból ez a dolga, de elárulom hogy ez elég nagy dolog, mert az én férjem kifejezetten kritikus. Ráadásul szinte mindig igaza van, ami különösen utálatossá teszi időnként.
Szóval most az a terv, hogy péntek délelőttönként nyakamba akasztom a gépet, és járkálok a városban, és lefotózom a szépet, ami a szemem elé kerül. Már az első alkalommal rá kellett jönnöm, hogy ez állati nehéz. Az első órában csak béna, közhelyes turistafotókat tudtam csinálni, nem találtam sehogyan sem a jó nézőpontot, a jó szöget, arról nem is beszélve, hogy a gép se akarta azt csinálni, amit én akartam. Sötét lett a kép, aztán világos, vakuzott, amikor én nem akartam, aztán nem vakuzott, amikor meg jó lett volna, és ha véletlen minden épp jó lett volna, na akkor az meg életlen lett.
Az első délelőtt 350 képet csináltam, de talán ha kettővel voltam elégedett. Két nagy tanulsággal szolgált a próba. Egyrészt rá kellett jönnöm, hogy ki kell mozdulnom az automata fotózás komfortzónájából (jó, ez nem nagy meglepetés, sejtettem) és meg kell tanulnom, hogy mit jelent a sok-sok idegen szó, ami miatt eddig minden hülye fotóskönyvet leraktam. És ha már ilyen jó gépem van, ami ennyi mindent tud, akkor akár fotós leszek valaha, akár nem, muszáj megismerni a lehetőségeit.
De ennél is nagyobb tanulság volt arra rádöbbennem, hogy én ezt nagyon élvezem. Nem kicsit, nagyon. És hogy ezt akarom, akarom és akarom! Mert ahogy jöttem mentem a katedrálisban, ahol először próbáltam ki fotózási tudományom, az első óra bénázás után egész máshogy láttam az egész épületet. Mintha újra tanultam volna látni! Olyan részletek, kompozíciók, nézőpontok kerültek a szemem elé, amiket korábban észre sem vettem, és az egész délelőtt úgy elszaladt, mintha csak pár perc lett volna, és energiától eltelve mentem haza és nem fáradtan.
Persze a legjobb ötleteim akkor támadtak, amikor hazaérve megnéztem a képeket. Jajj, ha egy lépéssel arrébb álltam volna... vagy ha jobban lehajolok... Vagy ha nem bentről, hanem kintről csinálom azt a képet... és miért nem sütött a nap, és bárcsak világosabb lett volna! Vagy kicsit vörösesebb. Vagy ha a háttér jobban elmosódott volna.
Szóval most már hetek óta tanulok. Hogy miket is tud a gépem, hogy milyen egy jó kép és sokat álmodozom arról, hogy milyen jó lenne, ha ehhez is értenék. Tudom, hosszú az út. De ki mondta, hogy már késő elkezdeni?