Három gyerekkel irány Anglia!

Ezen a képen épp Kisbendével játszom tanfolyami keretek között. Igen, itt ezt is tanítják. Ami amúgy nem baj, mert a gyereknevelés tapasztalataim szerint csak utólag tűnik állati egyszerűnek. Amikor benne van az ember, néha teljesen üres az agya, és fogalma sincsen róla, hogy mit is kéne csinálnia most. Vagy hogy ennyi idősen mit is kéne tudni a gyerekének. Vagy hogy milyen zenét, mondókát, tárgyanyagot kéne épp tanítania.

Ha az ember otthon van (úgy értem, nem külföldön) akkor az anyák közti informális háló elég jól működik. Látom, hogy a másiké már tud tapsolni, hát én is megmutatom az enyémnek, megtanulja és másnap már én is menőzhetek a gyerek új tudásával. Az övé már tudja a színeket? Akkor mi is ráfekszünk a témára. A formákat is? Akkor legyen ma ez a tananyag. És így tovább minden verssel, énekkel, tudnivalóval. Van amit tőlem lesnek el, van olyan ötlet, amit én lopok. És ezzel nincs semmi baj, mert otthon könnyű dolog hasonlóan gondolkodó anyukákat találni - bármit is értsen ez alatt az ember. De külföldön mihez és kihez igazodjon az ember? Nehéz kérdés.
Amikor először mentem Kisbendével itteni zenebölcsibe, szinte egy gyerekdalt se ismertem, amit a többiek ott énekeltek. Ez azért döbbentett meg, mert mindig is úgy véltem, hogy angol gyerekdalokból jó vagyok. Ami igaz is - de ahogy kiderült, az én régi CD-im már elavultak. A gyerekek errefelé rég nem az Old Mc'Donalds vagy a Humpty dumpty-t dalolják, hanem a Wind the bobbin up-ot, a Wheels on the bus-t vagy a 5 little ducks-ot, ráadásul minden dalocskához kézjelek is vannak, amikről nekem fogalmam sem volt. . Mentem is rögtön az internethez, és következő órára megtanultam, amire csak emlékeztem, aztán újra és újra, szép apránként modernizáltam a szaktudásom. De ez olyannyira a mániámmá vált, hogy el is felejtettem, bizony nekünk a Csip-csip csókát és a Zsipp-zsuppot is meg kell tanulnunk, merthogy ha hazamegyünk, mindenki arra lesz kíváncsi, hogy vajon a fiam ezeket ismeri-e és persze arra, hogy elég jó anya vagyok-e és megtanítottam-e neki a nagy magyar klasszikusokat.
Mostanában nagyon ügyelek rá, hogy a magyar mondókák többségben legyenek, de persze kontroll híján nem tudom, nem vagyunk-e valami másban lemaradva. Persze hasonlíthatnám Bendét az itteni gyerekekhez, de elég nehéz. Magyarokkal ritkán találkozunk, a többi náció meg nagyon más, és bizony időnként nagyon tud hiányozni az a közös alap, amiből kiindulhatnánk.
Tavaly a beszédfejlődésről szóló tanfolyamon voltam, ami megnyugtatott abban, hogy Kisbendével nincs semmi baj, az, hogy ő kevesebbet beszél, mint a barátnőm lánya, simán belefér még az átlagba. (Amúgy a lap alján ott van bescannelve a táblázat, mert sokan kérték, és gondoltam, hogy akkor közkinccsé teszem.)
Idén meg arról tanulunk, hogyan készítsünk otthon játékokat. Eddig a legnagyobb tanulság számomra, hogy lamináló gépnek minden rendes kisgyerekes háztartásban lennie kell, merthogy itt Angliában mindent laminálnak. A férjemnek mondjuk kellett pár hónap, míg lenyelte ezt a békát, de végül is annyira olcsón adják, hogy beadta a derekát, én meg szorgosan tanulom a tanfolyamon, hogy mi mindent lehet vele csinálni. Hát kérem például kicsi könyvecskét, amiben mondókák vannak. De ha a családtagok fotóját laminálom, akkor nyugodtan odaadhatom a babócának, nem teszi olyan könnyen tönkre. De lamináltunk már állatos kártyákat is, amiket egyenlőre csak felismergetni tanulunk Kisbendével, ami már tök jól megy neki, így nemsokára elkezdhetünk vele párosítani és aztán memorizni is. Szerepjátékhoz lamináltunk már nagy várkastélyt és bábuként használható figurákat, házilag készített kirakót, ma pedig társasjáték alapot. (Amit Kisbende szerintem azért még pár hónapig nem fog tudni használni, de a lányok örültek neki.)
Igazából a lamináló gép az egyetlen beruházás, amire a kurzus buzdít (és azt se kimondva, csak ugyebár a példák által) mert valójában arra akarnak rámutatni, hogy az otthoni szemétből milyen jópofa dolgokat lehet készíteni, tejesdobozból ceruzatartót, tojástartóból krokodilt, de ha csak egy kosárba belerakunk pár fura tárgyat, mint gumit, csipeszt, tobozt és szűrőt, a gyerek már azzal is szuper jól el tud játszani, és tucatnyi kosarat vettek elő egy nagy dobozból és az volt a feladatunk, hogy üljünk le a gyerek mellé egy ilyen kosárral és játsszuk azt, amit ő akar. Mi, felnőttek nem adhatunk neki ötletet, nem kérhetjük semmire, ne mutassunk neki semmit, csak hagyjuk, hogy a gyerek vezesse a játékot.
Ami amúgy állati nehéz, mert az ember azonnal jobban tudja, mi lenne az élvezetes, és millió ötlete van, a lüke gyerek meg csak azzal szórakozik, hogy ki-bepakol, ami tök uncsi, de tudományosan amúgy ez is nagyon fontos a gyerek számára és az is, hogy időnként ilyenkor is mellette üljünk, akármilyen uncsi is. (Fotózni persze ilyenkor nem lehet - csak a tanfolyamvezetőnek, akinek egy picike, béna képe van, de még azt se adhatja nekem oda hivatalosan emilen mondjuk, hogy jó minőségű legyen, csak kinyomtatva a saját kis nyomtatójukon, amit én csak bescannelni tudtam, ezért ilyen raszteres. Mondjuk meg nem mondom, hogy mi ennek a tiltásnak az értelme, és ők se tudják megmagyarázni, csak azt, hogy ez a policy. Ami vicces, hogy elvileg az lenne a lényeg, nehogy a többi gyerek személyiségi jogai sérüljenek és mondjuk odaadják az ő fotójukat nekem, de közben kaptam egy tucatnyi fotót, amin Bendével vagyok, és azokon egy csomó más csoportbéli szerepel, de az egyiket még egy olyan csadros anyuka is, aki kifejezetten megtiltotta, hogy őt lefotózzák, mert a vallása nem engedi meg. És aki amúgy a saját gyerekét szokta fotózni, mert milyen vacak is lenne, ha nem lenne erről emléke. És akinek ez nem áll össze egy egységes egésszé, az nincs ezzel egyedül.)
Mindenesetre hivatalosan ilyen gyereknevelési dolgokat tanulok.
Nem hivatalosan meg nyitva tartom a fülem és hallgatom a többi anyuka élettörténetét, mert azok mindig izgalmasabbak. Ma például azét az arab anyukáét, aki büszkén mesélte, hogy beiratkozott végre egy kezdő arab kurzusra. Mert bár anyanyelve az arab, de írni egyáltalán nem tud ezen a nyelven. Így bizony erősen ki van zárva abból a kultúrából, nem tud egy komolyabb újságot vagy szépirodalmi művet elolvasni. De az angol sem az anyanyelve, pár éve kezdett el itt főiskolára járni, de az első évben bizony megbukott az írásbeli vizsgán, mert ugyan jól tud angolul, de az akadémiai nyelvezet annyira más, hogy nem volt képes megfelelő szintű dolgozatot leadni. Belegondoltam, hogy milyen szomorú az már, hogy ez a lány, aki amúgy nagyon is okos, egy kultúrát se mondhat igazán a magáénak. És ez ilyenkor eléggé megerősít abban a hitemben, hogy csináljuk csak azt a magyar tanulást délutánonként, hiába mondják a lányok, hogy minek is az. Mert klassz és óriási ez az angol kultúra, és van is benne mit tanulni. De kell mellé a jó és biztos magyar is, amire aztán szintén jó dolgokat lehet építeni majd. Ha úgy döntenek. De legyen meg az esélyük arra, hogy szabadon dönthessenek. És már előre tudom, hogy milyen nehéz lesz megengedni nekik a szabad választás felelősségét. Átadni, és nem beleszólni, mit tanuljanak, hol éljenek, milyen szakmát válasszanak, és milyen párt. Hiszen már az is nehéz, hogy a kiskosár mellett ülve ne tudjam jobban a kétévesnél, mivel és hogyan lenne jó játszani.
Pedig ő is tud már döntést hozni és bizony azt is illik tiszteletben tartani.
Nehéz munka szülőnek lenni.
Nem árt hát időben elkezdeni tanulni és gyakorolni.