Három gyerekkel irány Anglia!

Hétvégén megint PKU-s rendezvény volt, ez a Juvena nevű cég szervezte, és alapvetően egy új tápszert akartak megkóstoltatni a gyerekkel és tesztelni, hogy mennyire ízlik neki. Borsi igazi angol udvariassággal mindenre azt válaszolta, hogy elég jó, de kétségeim vannak, hogy aztán valóban lecserélné-e, amit már megszokott. 

Volt persze mindenféle program is - bűvész, arcfestés, mini diszkó és persze kajálás is. A gyereke talán azt élvezték legjobban, hogy igazi dobozos pizzát kaptak, ami pont úgy nézett ki, mintha csak telefonon rendeltük volna. Igaz, csak a szomszédos pizzériában sütötték ki, de ez a papírdobozos verzió nagyon tetszett a kölyköknek. Jó ötlet. De amiért igazán le a kalappal szervezők előtt, az a rugalmasságuk volt.
Tudni kell, hogy az én nagylányom nem eszi meg a PKU-s kajákat. Számtalan kóstolón voltunk már, és tényleg elképesztő finom dolgokat lehet csinálni PKU-s alapanyagokból is. Persze más az ízük, de frissen nem rosszak. Bíbor mégse eszi meg, de mégcsak meg se kóstolja egyiket sem. Éveken át jött velem ilyen rendezvényekre, az elején még egy-egy falatot a szájába vett, de jó ideje már azt sem. Neki nem kell és kész. És ehhez joga van.
Persze volt gyümölcs, saláta, és amúgy bőségesen reggeliztünk, és igazán éhesek se voltunk, szóval én nem aggódtam annyira, hogy Bíbor éhen marad, meg aztán amúgy szerintem nem rossz neki is megtapasztalnia, hogy milyen érzés kaja-ügyileg kirekesztettnek lenni. Szóval szegény csak ott téblábolt a kajáspult előtt, de semmit nem vett volna a kezébe is. Láttam én, hogy kámpicsodorik, már épp fogtam a kezét, hogy na gyere, akkor veszünk neked valamit a szomszéd pizzériában, amikor mondták, hogy ugyan már, hoznak ők. És tényleg hoztak is - igaz, ezt az asztal alá dugták, onnan kellett kivenni, mert azért mégiscsak egy PKU-s rendezvényen vagyunk, és nehogy már azt hallják itt is a PKU-sok, hogy ezt se és azt se szabad.
Volt persze sütőstúdió is, és nekem minden ilyen rendezvényen ez a kedvenc programpontom. Megjegyzem, én jobban szeretem a magyar módszert, amikor mindenki be van vonva, megtapogathatja a tésztát, a gyerekek segítenek keverni, és nagy vidám olaszos népünnepélybe torkollik az egész. Merthát az tényleg fontos, hogy a gyerekek tudják és lássák, hogy mi az, amit kapnak, és mind imádnak kavarni (csinálni még Bíbor is szereti) és nekünk, anyukáknak is fontos, hogy lássuk, kézzel fogható módon érezzük, hogy mennyire más a fehérjeszegény lisztből készült tészta tapintása, mi a normális, mi a túl ragacsos stb.
Hát itt Angliában ez nem dívik. Ezen a rendezvényen a gyerekeket elvitték egy bűvészműsorra, míg az anyukák nézték, hogy egy pódiumon álló előadó miket varázsol. Persze ez se rossz, mert tagadhatatlan, hogy sokkal jobban oda tudtam figyelni, mint amikor a három gyerek háromfelé szalad. A többi viszont ugyanaz volt - sok-sok ötlettel gazdagabban tértem haza, és persze azonnal ki is próbáltam amit a hétvégén tanultam.
Wellington-gomba a recept neve, csak épp husi helyett egy szép, nagy gomba kerül a tésztaburok közepébe. Ez a vajastészta nagyon érdekes módon készül, én korábban még nem csináltam, csak itt szoktam rá, mert itt minden recept úgy kezdődik, hogy a lisztet és a vajat (vagy más zsiradékot) össze kell morzsolni - ebben az esetben 200 gramm fehérjeszegény lisztet 50 gramm vajjal és 50 gramm zsírral. (Lehet az egész vaj, de akár margarin is.) A végén ilyen morzsás állagúnak kell lennie. (Megjegyzem, sima liszttel is simán megcsinálható, csak akkor nem a PKU-soknak.)

A végén így néz ki az eredmény. Én most csak kevés tésztát akartam csinálni, így rutinos módon a fele morzsát rögtön műanyag tálba tettem és hozzákevertem még 15 deka kristálycukrot. Ebből egy pillanatok alatt elkészíthető édesség lesz holnap, egy pici jénai edény aljára teszek gyümölcsöt, ezt a morzsát ráborítom és megy a sütőbe, amíg aranysárga nem lesz.
De visszatérve a maradék morzsához, most kell összegyúrni kicsi vízzel. A kicsi víz, az szó szerint értendő, 1-2 evőkanál bőven elegendő. Vigyázat, könnyű túlnedvesíteni és akkor az már nem jó. A meleg kéz és a nedvesség és a gyúrás hatására a tészta összeáll és már lehet is kisodorni. Ha ragad, csak dobni kell alá kis lisztet (PKU-soknak kenyérport.) Kis téglalapra vágva be kell borítani a gombát - a titok, hogy a gomba legyen nedves, mert akkor ragad, és hogy a felesleget vágjuk le róla késsel vagy ollóval, még lefelé fordítva. Sütéshez persze a tésztás fele legyen alul, és mielőtt a sütőbe rakjuk, dobjunk rá egy kis fokhagymával ízesített vajat.
Persze megcsináltam a sima verziót is, mielőtt Bíborka lányom részrahajlással vádolna, de ehhez most nem gyúrtam, készen kapható shortcrust pasrtyt vettem hozzá, amiről fogalmam sincsen, hogy otthon lehet-e kapni, de amúgy a fenti recept alapján összeállítani se nagy kunszt, csak nekem ilyenkor már nincs kedvem-erőm kétfélét gyúrni.
A siker felemás - Bíbornak nagyon ízlett, Borsi meg természetesen meg se akarta kóstolni. És nem is tette. Közölte, hogy a brokkoli leves finom volt, és ő már nem éhes. És ugyan eléraktam a gombát is, meg se kóstolta. Merthogy fura is. Más, mint amit eddig megszokott.
Nem lepődöm meg rajta, de azért olyan elkeserítő néha, hogy miért kell veszekedni minden egyes új recept kipróbálása után, hogy egyáltalán a szájába vegyen egy falatot. Különösen, mert azt hittem, hogy ezzel nem lehet gond, mert a tésztát és a gombát is szereti, mi ebben az olyan nagy idegenség? De nem adom fel, este is eléteszem, ha hazajön a balettról. Hátha addigra megéhezik.
És van ám még a tarsolyomban néhány ötlet. Például azt mondták, hogy ugyanezt a metódust követve csinálhatunk hasonló kis tésztabatyút pritamin paprika, főtt répa, cukkini és akár főzőbanán köré is. Szóval lesz még balhé, mert merényletek sora következik Borsi konformista étkezési szokásai ellen. Mert szerintem amúgy új dolgokat enni jó. És izgalmas, és nem akarom, hogy ő ebből a nagyon klassz felfedezésből kimaradjon.