 |
Nem úgy szegény angoloknak, akik most úgy kínlódtak azzal, hogy megtanulják, hogyan is kell betűzni az a, e, i hangokat, mint ahogyan annak idején mi szenvedtünk ezzel, mikor angolul tanultunk. Arról nem is beszélve, hogy fogalmuk sincsen róla, hogyan is kéne mondjuk az ö-t kiejteni. A tankönyv szerint az angolban leginkább a "good" szóban hallható hang hasonlít rá leginkább. Nos, aki alapszinten is tud angolul, az rögtön rájön, a két hangnak semmi köze egymáshoz. Arról nem is beszélve, hogy nem is hallják miben más ez mondjuk mint az ü. (Amit szerintük a "fuel" szóból kéne kihallani...)
Persze nem csak ezért királykodom a csoportban, de azért is, mert minden nagyképűség nélkül állíthatom, sokkal jobban tudok németül, mint a többiek, akik szeptemberben kezdték heti egy órában nyomni a németet, én meg anno egész jól beszéltem, meg éltem is kinn egy darabig, igaz az utóbbi 10 évben nulla alkalommal használtam a nyelvet, és azért most jólesik feleleveníteni a meglévő tudásom. Őszinte leszek, sokkal magasabb szintű tanfolyamon valószínűleg nagyon szenvednék, meg tanulnom kéne, ide meg csak beszambázok és jönnek vissza a rég nem hallott szavak. Ennél több energiám, időm nem is lenne rá, de választási lehetőségem se nagyon van, ez az egy kurzus indult csak, se magasabb, se alacsonyabb szinten nincs semmi.
Amúgy furcsa módon errefelé nem nagyon találok nyelviskolákat sem, és nem csak angolt, de más nyelveket sem oktatnak. Naná, az angolok piszkosul el vannak kényeztetve ezen a téren akárhová is utaznak, megértem én, hogy nincs rá szükségük.
A nyelv azonban olyan, hogy bármilyen magas szinten is beszéli az ember, mindig akad egy szó, egy kifejezés, amit még soha nem hallott. Én például hiába vagyok a német csoport előtt, amit ma gyakoroltunk, arról még soha nem hallottam otthon, és gondoltam, hogy elmesélem, mert nem csak németből érdekes, de angolul is. Mert más, és mert érdemes tudni.
Szóval betűzni azt tudni kell, különösen ha az ember Angliában él külföldiként, mert tuti, hogy mindenütt kérni fogják, hogy betűzze le a nevét. Élőben még OK, mert az ember azért csak látja, hogy mit ír le a másik, és ha rosszul csinálja, közbe lehet avatkozni - de telefonon már érdemes hozzátenni a magyarázószót. Tudjátok, hogy A mint Aladár, B mint Béla. Szerintem erre nézve Magyarországon nincs általános szabály, hogy mikor, mit kell mondani, csak értse a másik. De például az angoloknál nem mindegy, hogy mit tesznek mögé, szabály van erre kérem, ha nem is általános érvényű az egész világon. (Kicsi kutatás végeztem a neten, és például Amerikában másféle szavakat mondanak mögé, de aki Angliába készül, annak érdemes ezt a listát átnéznie, mert ez a standard.)
Angliában tehát ha betűzni akarsz, akkor így tedd:
A - Alpha
B - Bravo
C - Charlie
D - Delta
E - Echo
F - Foxtrot
G- Golf
H - Hotel
I - India
J - Juliet
K - Kilo
L - Lima
M - Mike
N - November
O - Oscar
P - Papa
Q - Quebec
R - Romeo
S - Sierra
T - Tango
U - Uniform
V - Victor
W - Whiskey
X - X-Ray
Y - Yankee
Z - Zuli
Mint rutinos tanfolyamra járó már tudom azonban azt is, hogy aki Angliában tanfolyamra jár, az 99%-ig biztos, hogy kap a szünetben ingyen teát, néha aprósütit is. Vagy van helyben egy automata vagy egy büfé, ahol fillérekért kaphat teát, vagy tök ingyen adják. A német tanár például egy nagy táskában hozza magával a teavízforralót, a cukrot, a tejet és a teafüvet és persze pár eldobható poharat is, de az igazán profi és környezet tudatos hallgatók a táskájukban bögrét is hoznak magukkal.
Füzetet viszont nem! Mint ma az angolórámon megtudtam, füzetet csakis a Kelet-Európaiak hoznak magukkal, igaz ők mindig. Az igazi angoloknál maximum toll van, az se feltétlenül. Szóval a füzet ciki, és tényleg nem is kell, viszont rengeteg fénymásolt lapot adnak, esetleg egy dosszié jól jöhet, de ezt se kell vinni, sok helyen ez benne foglaltatik a tanfolyam árában.
Gondolom ez arra vezethető vissza, hogy az itteni gyerekeknek se kell semmit vinni magukkal a suliba, se cerkát, se tankönyveket. Az én lányaim a vékonyka sulis táskájukban általában csak egy 15 oldalas hetente cserélt olvasókönyvet visznek magukkal, esetleg pár fénymásolt lapot, igaz annak a többsége szülőknek szóló hírlevél vagy aláírandó. (De az is előfordul, hogy tök üresen visszük-hozzuk.)
A tegnap újságban láttam egy cikket arról, milyen felháborító, hogy szegény angol gyerekeknek ilyen nehéz a cuccuk - mert középsuliban kell néha könyvet is vinni, és micsoda disznóság, hogy minden nap magukkal kell vinniük a tornacuccot, nagyobbaknak esetleg úszócuccot és hangszert is, és az túl nagy súly szegény fejlődő szervezetüknek.
Köhöm, köhöm.
Emlékszem én még arra, amikor Bíborkám hátára tettem fel elsőben a táskáját, és azt hittem, hogy hátra fog esni. És állati rossz érzés volt amúgy a 20 kilós csöppségre ráadni azt a tatyót, hogy vigye fel a harmadik emeletre, ami az én kezemet is majd leszakította a suliba menet.
Az a baj, hogy nekem amúgy nehéz lemondani a füzetek nyújtotta élvezetről - számomra a tanulás azzal kezdődik, hogy kiválasztom, mibe is írjak majd, mi az a minta a füzet tetején, ami a legjobban illik a tanulandó anyaghoz és igenis jó érzés azt utána hurcolgatni, elővenni. De úgy tűnik, ezzel a véleményemmel itt nagyon egyedül vagyok, merthogy itt senkinek nincs füzete. És ezt azért fájlalom. Így múlik el egy korszak, a fiatalságom egyéb bohóságaival együtt.
