Három gyerekkel irány Anglia!

- Én oda nem vagyok hajlandó visszamenni! - mondta Bíborka lányom rémülten, amikor egyik reggel megemlítettem neki, hogy esetleg hazaköltöznénk Magyarországra. Nem örökre, csak pár hónapra. Többek között pont a gyerekek miatt, merthogy hasznos lenne nekik egy kicsit a magyar tananyagból is kapni egy kis kóstolót. Bíborkám a hír hallatán zokogni kezdett és közölte, hogy inkább egyedül is itt marad, de ezt ne tegyük vele. Merthogy ott ő lenne a legbutább, mindenki kinevetné és kicsúfolná. És szépen kér minket, hogy ne, ne, ne...

Ilyenkor azért elgondolkodik az ember azon, hogy milyen élmények érték ezt a gyereket Magyarországon? Mi az a rémes, sötét lyuk, ami ott ég a lelkében és amit nem mond el nekem, az a bántás, ami a mai napig így fáj neki? Mindig azt hittem, hogy a magyar iskola nem volt számára rossz élmény. Szerették a tanárok, jól tanult és egy csomó barátja volt. Persze itt jobb, és tudom, hogy ez a suli neki nagyon bejön és jól érzi magát itt, de azt gondoltam, a magyar iskola se volt rossz.
Ráadásul Magyarországon annyi jó dolog van, amit ő is imád - barátok, rokonok, nagyszülők és persze a régi lakás és a régi játékok. Azt hittem, ez igazi mézesmadzag lesz számára. De nem. Na, nem mintha persze a költözés témakörben a tízéves döntene, de azért persze meghallgatjuk a véleményét.
És ha ez a gyerek azt mondja, hogy szívesebben költözne Spanyolországba, ahol nem beszéli a nyelvet és ő már tapasztalatból tudja, mert emlékszik rá, hogy milyen nehéz volt, amikor ideköltöztünk, szóval ha ennek ellenére inkább Spanyolországra szavaz, akkor azért ezt nekem, mint szülőnek meg kell hallanom.
Merthogy a családi tanács immár véglegesen eldöntötte, hogy elköltözünk Spanyolországba. Most már csak olyan apróságokat kell kitalálni, hogy mikor és hogyan bonyolítjuk le. Nincs ami siettetne, így a project ráérősen zajlik. Azt megígértük Bíbornak, hogy Franciaországba még elmehet az osztályával. Ez ősszel lesz. Kicsit most már persze bánjuk ezt az ígéretet, mert praktikus lenne a nyári költözés, de persze vissza már nem vonjuk. Épp elég lesz neki itthagyni Coventryt.
Merthogy ez a hely, neki már örökké a szívében marad - mondta valamelyik nap kicsit akkor is könnyes szemmel, merthogy mostanában ilyen szentimentális a lelkem. Nem, nem a költözés gondolata ijeszti meg, sőt rám is szólt valamelyik nap, hogy ne mondogassam neki, hogy nem kell félnie, mert jó lesz nekünk Spanyolországban, mert ő ezt tudja. Azt is, hogy az eleje nehéz lesz, de azt is, hogy az nem számít, mert lesznek majd ott is barátai és Spanyolország jó hely.
A szentimentalizmus nem innen ered - az valami sokkal mélyebb érzékenység, amit a tinikori eszmélés erős hormondúlása okozhatja. Ettől egyik percben egy bújós kismacska, aztán egy hisztis fúria, dühöng az egyik percben, bocsánatot kér a másikban.
Nehéz vele. Olyan álmodozó. Minden dupla annyi ideig tart neki, mint másoknak. Az evés, a fürdés, az öltözés - és nincs mindenre mindig dupla idő. Ha hagyom, akkor egy tányér étel felett másfél órán át képes elücsörögni. Közben persze olvas, énekel, táncol, százszor feláll és másvalamibe kezd. Fárasztó még nézni is. És persze nem lehet hagyni, mert amikor 7-kor elkezd vacsorázni és fél 9-kor még mindig nem fejezte be, pedig még nem fürdött és már ágyban lenne a helye, akkor muszáj sürgetni.
A tanulás sem megy. Azt látom, hogy teste-lelke tiltakozik ellene, már akkor pofákat vág, ha hívom, utána hisztizik, hogy sok a feladat, aztán, mert nem tudja, miért nem kaphat mást, és egyáltalán mire is jó ez az egész. Az meg különösen irritálja, hogy Borsika lelkesen tanul és kéri az újabb feladatokat. Ez nem normális dolog, mormogja, különösen ha a kicsi az övét is meg akarja csinálni, mert az könnyű. Fura módon ha angolt veszünk elő, könnyebb a dolgom, azzal kapcsolatban nem tiltakozik.Olvasni meg mindkét nyelven hajlandó, sőt, szíve szerint mást se csinálna egész nap.
De a magyar helyesírás, a szófajok, és persze magyar térképezés, hát az mind mumus, amire kínszenvedés rávenni. Kín neki és és nekem is.
Ezért is merült fel az ötlet, hogy Anglia és Spanyolország között milyen jó is lenne egy kis hazalátogatás. Logisztikailag is egyszerűbbnek tűnik, és a suli is hasznos lenne. Kicsit belerázódni, hogy is van mindez magyarul. Borsika benne lenne - igaz, ő soha nem járt otthon iskolába, csak oviba. És azt azonnal hozzátette, hogy akkor muszáj lesz minden nap angolt tanítanom neki, mert neki gyakorolni kell, ha Oxforban akar továbbtanulni. Márpedig az célja most ez.
Bíbor azon is sokat kesereg, hogy ő az egyetlen az osztályban, aki nem tudja, mi akar lenni. És hogy pedig választania kellene. És hogy ráadásul még azt se tudja, hogy melyik országban akarja majd csinálni azt a valamit. Hiába nyugtatjuk, van még ideje, ő most akarja a jövőt látni és döntéseket hozni.
A magyar suli azonban mos komolyan megrémítette. Annyira, hogy tegnap délután minden hiszti nélkül leült tanulni. És láss csodát, fél óra alatt készen volt azzal, amivel máskor órákon át birkózik. Meg is jegyezte, talán tényleg nem kéne mindig hisztizni, mert milyen jó, hogy most maradt másra is ideje. Na kérem, hányszor papoltam már erről... aztán este leültünk ország-városozni (szigorúan magyarul) és nagyon élvezték.
Én meg ilyenkor igyekszem magamba inni ezt a sok mosolygó arcot körülöttem, és arra gondolok, hogy ezek milyen arany idők. És hogy ha majd egyszer megöregszem és visszagondolok az életemre, akkor ez a Coventry mindig ilyen boldog fényben fog ragyogni, és igen, az én szívemben is külön helye van. Mint azoknak az éveknek is, amikor a lányok oviba jártak, délutánonként játszótereztünk, aztán átmentünk anyámékhoz, hétvégén meg szülinapi buliba mentünk. Mintha mindig, midnenre lett volna idő, az emlékeimben nincs rohanás. Persze az se volt tökéletes, hogy is lett volna. De fáj, hogy elmúlt, hogy a lányok már nagyok és egyre kevesebb a ráérős lassúság az életünkben. Persze nem attól változott meg minden, hogy eljöttünk, hanem attól, hogy a dolgok már csak ilyenek. A gyerekek felnőnek, iskola, lecke, rohanás. Nincs visszaút a múltba. És ez néha annyira tud fájni, furcsa módon már akkor is, amikor még jó.