Három gyerekkel irány Anglia!

A legjobb pillanat, amit örökké meg fogok őrizni a szívemben az volt, amikor már fönn álltunk a színpadon, de még le volt eresztve a vörös függöny. Félhomály volt, és nem láttuk csak hallottuk, ahogy a tömeg kinn a nézőtéren zsibong.

Furcsa módon egész nap nyugodt voltam és magabiztos - annyira jól felkészültünk, hogy nem volt min izgulni. Tudtam a szöveget, a dallamot, a mozdulatokat. Álmomból fölkelve is. Amikor a reflektorokat felgyújtották és a vörös függöny szinte lángra gyúlt a fénytől és tudtam, hogy egy perc és a szemembe vágnak a lámpák - na, akkor elkezdtek a pillangók repdesni a gyomromban, a lábam megremegett, hirtelen rájöttem, hogy innék még egy kortyot. Vagy pisilnék. Természetesen erre már nem volt idő. A függönyt félrehúzták és engem, csak úgy mint mindenki mást elöntött az adrenalin. A karmester felemelte a kezét és mi, a bass-szekció kiadtuk az első hangot: Youuuuu.... és tökéletes volt.
Bevallom, nagy reményekkel és még nagyobb mellénnyel indultam a versenyre. Annyira jól daloltuk mindkét versenydalunkat, hogy biztos voltam abban, képtelenség legyőzni minket. Most már, hogy láttam a többi versenyzőt, kicsit reálisabban látom magunkat is. Jók vagyunk - de van még hová fejlődnünk, és bizony vannak nálunk jobbak is. Akik sokkal több energiát, időt és pénzt fektetnek a kórusba. (Merthogy azt is lehet ám még fokozni...)
Ott van mindjárt az első helyezett: a White Rosette. Ez volt a tizenharmadik aranyérmük. Pedig csak minden második évben indulnak, ugyanis a szabály az, hogy aki egyik évben nyer, a másikban nem versenyzik - ezzel is többen kapnak esélyt az aranyra. De láttuk a tavalyi első helyezettet is, az is piszok jó. És aki itt nyer, az pénzt és lehetőségeket is kap - amerikai ösztöndíjat, vendégedzőket. Így még jobb lesz. Épp ezért az első két helyre bekerülni szinte lehetetlen. Van három kórus, akik rotálva nyerik meg a versenyt - és jogosan. (A White Rosette amúgy az Európai versenyeket is meg szokta nyerni, szóval tényleg piszok jók.)
Igazi harc a harmadik helyért folyik - erről mi idén lecsúsztunk. Ötödikek lettünk. És ez a kórus eddigi legjobb helyezése. (Tavaly hatodikak lettek, tavalyelőtt nyolcadikak.) Most egy csomót tanultam ám az egésznek a menetéből - és megtudtam, hogy ezzel az eredménnyel mi vagyunk Nagy-Britannia ötödik legjobb barbershop kórusa. És hogy divisionokban vannak a kórusok (hasonlóan a focistákhoz) és mi az NB1-esbe tartozunk, és azon belül is a legjobb ötbe, szóval van mit ünnepelnünk.
És meg is tettük.
Mintmár többször írtam - a barbershopos csajok tudnak ünnepelni. És most 19 kórusnyi lelkes nőci jött össze, akik mind elhivatottak a zene iránt. Egész nap mentek a versenyek. Első nap a quartettek (jajj, azok is nagyon jók ám, a mi kórusunkból két csapat is indult és az egyik ezüstérmes lett!) a második nap volt a kórusok versenye. Esténként gálaműsorok, rengeteg vendégelőadóval a világ minden tájáról, pasik-csajok vegyesen, közben humorista konferansziék. Este 11-kor amikor hazaértünk még kezdődött az nagy buli, de én mindkét nap beájultam ágyba. Teljesen kipukkadtam.
De ami a legjobb volt, hogy most kicsit sem éreztem magam kívülállónak, vagy magányosnak egy pillanatra sem. Annyira egy csapat voltunk, akik vállvetve küzdenek, hogy nem volt helye semmilyen feszültségnek, csak nagyon erős szeretetnek.
És hogy fogom-e folytatni? Arra kellett rájönnöm, hogy én ezt egyre jobban szeretem és bár pár hónapja még hezitáltam, hogy folytassam-e, meg még pár hete is kérdezgettem magamtól, hogy megéri-e ennyi munkát belefektetni, ez most már nem kérdés.
Zenélni isteni érzés. Dalolni mennyei. Szerepelni maga az álom. Az első sorban lenni megtiszteltetés. És egy ilyen csapat tagjává válni igazi áldás. És mint látjátok - a vámpírdenevér mozdulatom tökéletes. Szóval a válasz egyszerű: Igen, igen, igen és még, még még!!!