Három gyerekkel irány Anglia!

A kérdés sajnos estére eldőlt - nem vagyok karcsú és barna gazella. Inkább egy kicsi, gömbölyű umpa lumpára hasonlítok. Ámbár a férjem szerint messziről nem rossz. Csak az vigasztal, hogy egy hét alatt lekopik.

Délután még kacérkodtam a gondolattal, hogy ezentúl rendszeresen eljárok majd a barnítószalonba, mert milyen jó is lenne, ha végre nekem is egészséges színem lenne nem az a vámpíros fakó. Reméltem, hogy amikor furcsának látom magam a tükörben, az csak azért van, mert nem vagyok hozzászokva egyáltalán a barna színhez.
Az első repedés az illúziókastély falán akkor ért, amikor délután ránéztem a tenyeremre, ami olyan sárga lett, mintha nem egy ügyes kis spray fújt volna le a barnítólötyivel, hanem én magamat kentem volna végig. Pedig direkt tettem rá barnulásgátló krémet - de úgy látszik nem eleget. Vagy nem elég ügyesen. A fene se tudja. Akkor mindenesetre sürgős mosogatásba kezdtem, erőteljesen dörzsölve az edényeket - és láss csodát, kicsit kopott is a kezem színe. Ami mondjuk csak azért szomorított el, mert akkor egy erőteljesebb zuhany és lejön az egész barnaságom. Vagy narancssárgaságom. Ez a szín ugyanis inkább narancs, mint barna. Kezdem azt hinni, hogy az én bőrömmel nem passzolnak ezek a szerek össze, úgy látszik, nem csak a nap ellen tiltakozom genetikusan, de a barnító ellen is. Engem fehérnek teremtett a Jóisten, és ezen úgy tűnik nem ajánlott változtatni.
Ez most egy jó erős művi barnaság, olyan karottás-narancsos. Erős. És nem csak a szín, de a szag is. Pedig direkt kértem bele levendulaillatú olajat, mert ez állítólag elnyomja a jellegzetes önbarnítószagot - de rá kell jönnöm, ez is humbug. Kidobott 99 penni. Lópikulát se ért. Igaz, foltos most nem vagyok. Azt hiszem azért ennek mégiscsak örülnöm kell.
Más örömre nincs okom - elkezdtem összepakolni és kiderült, hogy nem kisbőrönddel kéne mennem, hanem nyergesvontatóval. Egész kis listám van, hogy mikor mit kell hordanunk, mert még a szállodába is egyenruhában kell vonulnunk, már előző nap is. Azt mondjuk nem tudom, hogy a verseny utáni napon is kötelező lesz-e a fekete kiskosztüm, vagy akkor már mindenki laza civilben nyomja. Nem is tudom eldönteni, hogy próbáljak-e esetleg akkor egyénieskedni, vagy ne pazaroljam ilyesmire a helyet, mert értelmetlen.
De legalább tornacuccot nem kell vinnem, mert van a kórusnak egy kis boltos standja, és szigorú beosztás szerint kell ott ügyelnünk. Hát persze, hogy én épp zumba-időben fogok ott unatkozni.
Arról most nem írnék, hogy milyen élmény volt a három gyerek mellett délután pakolni, hiszen a férjem egész délután házon kívül volt, amit meg is értek, mert igyekezett mindent elintézni még most, ameddig egyedül tud mozogni. Én meg persze még tanultam is a kölkökkel, miközben a háromnak háromféle vacsorát készítettem. Közben ugyan rádöbbentem, hogy mind rohadtul el van kényeztetve, mintha egyke lenne. Bíbor, például nem tud egyedül öltözni, Borsi, pedig nem tud egyedül enni. Komolyan mondom, ha nem etetem, akkor inkább éhezik, de most még rosszabb formáját hoztam, mert kinyitni se volt hajlandó a száját, ameddig elé nem raktam egy kis feladatlapot, méghozzá egy non-verbal Plus 11-es tesztet. Gondoltam szenvedjen ő is, de valójában nagyon élvezte, ráadásul hibátlanul töltötte ki, amitől teljesen lepadlóztam, azért mégiscsak 8 éves. Ki is figuráztam, hogy inkább neki kéne nyomni ezt a grammar school dolgot, nem is a tesójának. A napi mókuskerék-showt persze mindig Kisbende koronázza meg, aki vagy engem ölel, vagy a hűtőbe mászik egy kis abrakért.
Az eredmény persze az lett, hogy éjfél van már, és még most se vagyok összepakolva, igaz, azóta kicsit vasaltam is, de csak azért, mert érdekes film ment a tévében. Különben se találtam még ki, hogy a kicsi bőröndbe hogyan fogok bepakolni. De arról legalább már letettem, hogy még cikket is írjak ma este, pedig nagyon kéne, mert le kellett volna adnom ma egy cikket - ezúton is bocsánatot kérek a szerkesztőmtől, és ígérem, hogy amint visszaérek, azonnal nekiugrok és befejezem, de ma már képtelen vagyok még erre is koncentrálni. Valójában csak egy igazi eredményt mutathatok fel: a lábkörmömön már fekete a köröm. A kezemen még nem, mert mi van, ha szükség van még egy kis mosogatásra. (Ami amúgy nem is kérdés sajnos.)
De már nem vagyok szomorú. Ha rámtör a pánik, csak belenézek a tükörbe és máris van min röhögnöm. Hát nem tiszta főnyeremény? :-)