Három gyerekkel irány Anglia!

Gyerekkoromban egészen jól zongoráztam, ezért hát minden tanárom azt tanácsolta a szüleimnek, hogy ne vigyenek sportolni, nehogy megsérüljön a kezem. Hogy ez mekkora marhaság volt!

Igaz, akkor még nagyon vékonyka voltam és egyáltalán nem ömlött a csapból is a mozgás fontossága. A szüleim hát szót fogadtak, amit én azóta is bánom. Nemcsak azért, mert végül nem lettem zongorista, hanem mert sajnos a sport iránti elkötelezettség is hiányzik belőlem. Azóta se találok semmilyen sportban igazi örömöt. Pedig jópárat kipróbáltam már, de soha, egyiknél sem éreztem azt, hogy igen, ez nekem való. Csináltam hát pár hónapig a pilatest, a jógát, a salsa aerobikot, a callaneticset, a stepet - de amikor teltek a hetek és én még mindig azt éreztem, hogy ez fáj, meg hogy tök béna vagyok, előbb-utóbb mindig elment a kedvem.
Fájó pont ez az életemben, nem csak azért, mert TUDOM, hogy fontos lenne sportolnom, hanem azért is, mert a lányaimon látom, hogy micsoda öröm is tud lenni a mozgás. Hiszen ők szaladgálnak, fára másznak, táncolnak, úsznak - és ebben mind örömöt is lelnek, nem is keveset.
Már írtam, hogy Angliában kihagytunk egy évnyi hivatalos sportolást velük, mert nem akartam a suli és az angol mellett ezzel is terhelni őket. De idén már nem volt kegyelem - vittem őket. Kipróbáltunk pá dolgot, de végül a kori tetszett nekik a legjobban. Szinte biztos voltam benne, hogy ez lesz a nyerő, márcsak Murphy miatt is: ez volt a legdrágább, a legmesszebb lévő és legkényelmetlenebbül elérhető hely. Ráadásul az első alkalommal kiderült, hogy szülőként ott állni a jég mellett egy órán át és csak nézni, ahogy fel-le siklanak rettenetesen igazi szívás. A lábam, a kezem, az orrom mind jéggé fagyott, és csak kicsit vigasztalt, hogy több angol anyukával együtt szenvedünk és közben jókat dumálhatok velük.
Pedig valójában szerencsések vagyunk, mert Coventrynek saját fedett jégpályája van, és az is praktikus, hogy a tanfolyam árában már a koribérlés is benne van, tehát legalább azt nem kell venni. Attól ugyan dobtam egy hátast, hogy a 6 hetes tanfolyam 60 font fejenként (ami majdnem 20 ezer Ft!!!) ráadásul busszal kell menni (újabb költség) és még onnan gyalogolni is negyedórát. Mindezt este, suli után, sötétben. Szóval én nem lelkesedtem igazán - annál jobban a csajok. Ugyan Magyarországon is voltak párszor korizni, merthogy a VI. kerületi gyerekek 10 alkalmat kapnak minden évben ingyen a kerületi önkormányzattól, nagycsoportos kortól minden évben. De valahogy soha nem volt szerencséjük, mert esett az eső, aztán betegek voltak stb - jó ha összesen a felére el tudtak menni.
Ám amikor jégre léptek, kiderült, hogy kicsi tudás mégiscsak ment beléjük. Bíbor egész sok dologra emlékezett. A kezdő csoportban ő volt a legnagyobb ugyan - de cserébe a legügyesebb is. Borsi meg hozta a formáját, óriási önbizalommal lépett a jégre, és kicsit se zavarta, hogy óriásiakat esik, ment, mint egy kamikáze, de nem csinált belőle ügyet, hogy lezúzza mindenét. Félóra edzés után félóra szabad gyakorlás volt, és amikor a 60-ik percben lehívtam őket a jégről, akkor mindkettő óriási méltatlankodást csapott, és aztán még napokig is itthon lelkendeztek, hogy ez csodás volt.
Ami miatt végül igent mondtam a dologra, az mégse a lelkesedésük volt, hanem az, hogy a csetlő-botló picik között volt egy anyuka is, aki szintén kezdő korisként beállt a gyerekek közé tanulni. És úgy tűnt, sokkal jobban élvezte az edzést, mint mi, többi anyák, akik a korlát másik oldalán topogunk. Megkérdeztem, és kiderült, hogy ez bizony vegyes csoport (vannak tiszta felnőtt csoportok is kezdők számára) és ha egyszerre három ember iratkozik be, akkor a harmadiknak már csak féláron van az edzés. Így is horror összeg (hármunknak majd 50 ezer hat hétre...) de úgy döntöttem, hogy belevágok.
Soha nem tanultam korizni, gyerekként nem is jártam jég közelében (a zongorista kezeim, ugyebár...) felnőttként 1-2 alkalommal volt rajtam kori, nem valami nagy sikerrel. (Mentem pár kört, fogták a kezem, majd mire belejöttem volna, véget is ért a tél, így egy évben kétszer még soha nem volt kori a lábamon.)
Nagy levegőt vettem hát és beiratkoztam.
Amikor aztán a következő edzésen a gyerekek után én is ráléptem a jégre, mindez már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek. Rohadtul csúszós volt. Csak fogtam a palánkot és igyekeztem odaaraszolni, ahol a tökmagok állnak, akik persze mind leplezetlen örömmel röhögtek rajtam, nem kevésbé a többi szülő, akik kintről figyelték a bénázásom. Most még az a másik anyuka is sokkal ügyesebbnek tűnt, és az egész kori dolog rohadt nagy tévedésnek.
Aztán persze el kellett engedni a palánkot és irány a pálya másik oldala. Szép lassan, aztán siklás, aztán guggolás, aztán egy lábon, aztán halacskázva (amit itt citromnak hívnak) és szép lassan kiderült, hogy ez egész jó. És minden félelmem ellenére nem estem egyet sem. Csak siklottam és egyre jobban ment a dolog. Mondjuk a gyerekeimnek jó erősen a lelkére kötöttem, hogy hozzám ne merjenek érni, mert ha lelkesen a karomba vetik magukat, akkor mindketten tanyálunk egy bazi nagyot. Szóval amikor közeledtek hozzám, akkor visítottam, hogy "don't touch me!" és ez nagy derültséget keltett az egész csoportban, de ahogy telt az idő én egyre kevésbé féltem, és egyre kevésbé tűnt rettenetesnek az egész. A szülők kintről integettek, és visszaintegettem, és jég ide vagy oda, azért megtörölgettem a gyerekeim taknyos orrát és bekötöttem a kioldódó korijukat. Az edzés végére már úgy éreztem, hogy jégre születtem (naná) és igazán tehetséges vagyok (miért is ne?). Akkor már egész jó kis sebességgel siklottam oda és vissza és tanácsokat is adtam a lányaimnak, hogyan is kéne tartaniuk a lábukat (anya ugyebár mindent jobban tud). És tényleg olyan volt, mintha repülnék. Jó.
Túl jó is persze. Naná, hogy nem kellett volna magam elbíznom, mert mint kiderült, a jégen alattomos lyukak is vannak. Ahol más korisok a forgással, fékezéssel kivájják a jeget. És bizony, ha valaki egy ilyen lyukra fut, akkor elveszti az egyensúlyát. Nem kicsit. Nagyon.
Én spec nemcsak lyukra futottam, de mindezt jégen is tettem, a lábaim meg egyszeriben kiszaladtak alólam és meg a úgy hátra vágódtam, mint a bot. Az, hogy a kezem, a csuklóm, a hátam és a seggem bevertem nem igazán lepett meg - de hogy a fejem ekkorát tud koppanni, az tényleg megijesztett. Az edző persze azonnal ott termett, és kikísért a padokhoz, nehogy elszédüljek, vagy efféle. Persze jöttek az anyukák is, akik amúgy ott fotózták addig a csemetéket, de állítják, hogy egyiknek se sikerült lekapni az én nagy pillanatomat. (Ami amúgy jobb is, a fene se akarja visszanézni valami Kandi Kamerás műsorban.)
Pár percig üldögéltem a padon, mert rohadtul fájt a fejem, (gondoltam agyvérzéstől kezdve a koponyatörésen át az agyrázkódásra is) de aztán az órára néztem, és rájöttem, hogy még van tíz befizetett percem, és arra gondoltam, hogy talán olyan ez, mint a lovaglás, és ha nem megyek vissza, akkor majd örök életemben félni fogok. Így visszamentem és csúsztam még pár kört. Bevallom, hogy a szárnyalás fíling elveszett, és már egyáltalán nem éreztem magam a jég bajnokának, de azért még így is jó volt.
Az, hogy ráadásul még hatékony is, arra csak másnap jöttem rá, amikor is kiderült, hogy nem csak a lábam, a hasam, a hátam és a derekam izmai lázasak, de még a nyakam is. És én amúgy nagyon szeretek izomlázas lenni, mert ez azt jelenti, hogy átmozgattam a testem. Ráadásul úgy, hogy közben nem kínlódtam, hanem élveztem, amit csinálok. És még az esés se vette el a kedvem. Meg hát amúgy is be vagyok fizetve (nem adnak vissza pénzt, megkérdeztem) szóval mostantól járni fogok. A csajokkal együtt. Hat hétig biztosan, aztán meglátjuk. Tök kíváncsi vagyok ám, hogy hová lehet eljutni ennyi idő alatt, ha az ember tényleg rendszeresen jár. (Remélem, hogy nem a balesetire.)