Három gyerekkel irány Anglia!

Az utóbbi pár napban nem volt valami jó kedvem. Kicsit elveszettnek éreztem magam, kicsit magányosnak, kicsit bezártnak. Nem minden nap könnyű, ha az ember távol van a szeretteitől - igaz, akkor se feltétlen könnyű az élet, ha mellettük él.

Mindenesetre az nem segített, hogy lassan indul be az élet körülöttünk. Mindenféle különórákat terveztem be a lányoknak, de eddig még semmit nem kezdtünk el, mert vártam, féltem bármihez is elkötelezni magunkat, nehogy aztán a végén ütközések legyenek. Mivel pár dolog még mindig hiányzik, kicsit lemaradtunk. Ami nem pótolhatatlan, de bosszantó. Ráadásul annyira a lányokra koncentráltam, hogy a nagy szervezésben elfelejtettem, hogy nekünk Kisbendével is kéne programot szervezni, mert anélkül csak itthon ülünk vagy vásárolgathatunk, és valljuk be egy másfél évesnek egyik se túl szórakoztató. (Amúgy is kiakasztó egy kicsit az én drága fiam, nem is merek vele messzire indulni, mert nem ül meg a babakocsiban, anélkül viszont csak csigatempóban haladunk, ráadásul időről időre rájön, hogy ő már nagyfiú, aki nem fogja meg senkinek a kezét. A közlekedés tehát most rémálom.)
A kórus ráadásul iszonyú sok munkát ad, a héten három próba is van, kétszer késő este, vasárnap meg egész nap. Valahogy most köztük se éreztem magam tökéletesen. Egyrészt zavar, hogy nem tudom magam úgy kifejezni, mint magyarul - nem jönnek át úgy a poénjaim, az egyéniségem, a személyiségem. Én, aki egy sokat dumáló határozott csaj vagyok, angolul sokkal csöndesebb és félénkebb lettem, amit nem szeretek. Ráadásul ha megszólalok, akkor se feltétlen értik amit mondok, és nem mindenki veszi a fáradtságot, hogy visszakérdezzen. Sokszor úgy érzem, hogy amit mondok nem is hallja senki, nem is reagálnak rá. Ha mégis, az se mindig jó érzés. Egy alkalommal megkérték, hogy a "vampire" szót ugyan mondjam már még egyszer, és ezen az egész kórus nevetett. Fogalmam sincsen, hogy mit mondtam rosszul, vagy csak az akcentusom volt már. De nem esett jól. Nem mondom, hogy mindenki bunkó, mert néhányan kifejezetten nagyon kedvesek, aranyosak - de hát sokféle ember van ott is, és nem feltétlen kedvel mindenki mindenkit. Nem akarom őket szidni, mert amikor pl. hegedűtanárt kerestem, akkor volt aki külön nekilátott a neten keresgélni és átküldte az eredményeit, volt aki csomó ismerősét megkérdezte a kedvemért, hogy hol találni a legjobbat. Szóval alapvetően kedves banda, de most épp érzékenyebb vagyok azt hiszem, és amit máskor fel se vennék, és én is velük nevetnék, most azért kicsit a szívembe szúrt.
Ráadásul a suliban nem indul a literacy, és amikor elmentem a könyvtárban tartott zenebölcsibe, csak unszimpatikus anyukák voltak, ráadásul tök hamisan énekelt a csoportvezető, így teljesen elment attól is a kedvem.
Szóval kicsit bedepisedtem. Így hát tegnap szabadnapot vettem ki, és egyedül bóklásztam kicsit a városba, elmentem könyvtárba és végre nem a gyerekrészlegen ültem, vettem újságokat és elmentem pár sportegyesületbe, körbeérdeklődni, hogy mik a lehetőségek. Utána pedig még egyet kávéztam is, egyedül.
Most úgy néz ki, jövő héten csomó program vár ránk, és végre újra belelkesedtem. Eldöntöttem, hogy nagyon fogok igyekezni, hogy újra azt érezzem, Anglia csomó új lehetőséget nyújt, csak oda kell menni és meg kell ragadni. Mert olyan dolgokat lehet itt látni, amire otthon esélyem sincsen. Hiszen hol másutt kaphatnék ingyenes Asian News a címlapon világ leghosszabb szakállú pasijával? Ilyenkor azért nehéz nem vigyorogni...