Három gyerekkel irány Anglia!

Hogy is hagyhatnánk abba az ünneplést? Akkora esemény volt ez a Convention, hogy még sokáig érezzük majd az utórezgéseket. A mai szerdai próbán például megnéztük a rólunk készült videót, aztán kicsit buliztunk. Aztán kicsit néztük a tűzijátékot. Merthogy közben Diwali is van.

Mivel az elmúlt félév nagy részét azzal töltöttük, hogy ezt a két jó kis dalt gyakoroltuk, nem csoda, hogy bizony időbe telik, míg feldolgozzuk az eseményeket. Ráadásul valljuk be, tényleg sűrű három napunk volt.
Én például azért is éreztem jól magam, mert végre ki mertem nyitni a számat. Aki ismer, azt tudja, hogy szeretek poénkodni, és bizony egy ideje már szenvedtem attól, hogy nem tudom magam rendesen kifejezni. Ám ennek vége - megtört a jég!
Már írtam, hogy a versenyen két dalt is előadtunk.- Az egyik a Charlie és a csokigyárból a Cheer up, Charlie című nóta, amit a Karcsi anyukája énekel, amikor a fia nem nyerte meg a szülinapi csokival a belépőjegyet Willy Wonka csokigyárába. A fiú bánatosan el - anyuka meg énekli, hogy "vidulj már fel Karcsikám!"
Amikor először meghallottam ezt a dalt, a szőr felállt a hátamon, úgy utáltam. Nyálas, unalmas, túl színpadias. Nyilván más annak, aki ezen nőtt fel és mindenféle gyerekkori nosztalgia köti a dalhoz - de nekem az egész Csokigyár fura és idegen történet. Amikor először láttam a filmet, nem ismertem a könyvet és kifejezetten ijesztő, durva volt, hogy a gyerekek sorra tűnnek el, és fogalmam sem volt róla, hogy végül előkerülnek-e, vagy a végén majd kiderül, hogy ez a Willy Wonka egy brutális gyerekgyilkos. Jó, tudom, perverz a fantáziám, de valami éjszakai tévéműsorban futottam bele, és tényleg nem tudtam, hogy ez gyerekfilm.
Szóval a dal először nem tetszett, de aztán újra és újra énekeltük, átbeszéltük, rengeteget dolgoztunk rajta és én lassan megkedveltem. Ez volt az a dal, amin még sírtam is, amikor a direktorunk azt magyarázta, próbáljuk meg úgy énekelni, mintha a kisfiú soha nem jönne vissza, most látjuk utoljára. Szóval most már úgy látom, hogy ez egy felkavaró, gyönyörű dal, amúgy a zsűri is odavolt érte.
De azért a mi flitteres, csillogó külsőnk és a dal hangulata erőteljesen üti egymást. És amikor először néztem a tükörbe talpig sminkben, műszempillával, élénk rózsaszín rúzzsal, kicsit röhögni kezdtem és benyögtem, hogy persze "Cheer up Charlie, your mother is back from the whore house - tehát, hogy örülj Charlie, mert anyád hazajött a bordélyházból. És hogy teljes legyen a kép, egy kicsit megrebegtettem a gyémántos műszempilláimat és csücsörítettem is a számmal. A körülöttem lévők persze dőlni kezdtek a röhögéstől. Különösen, hogy előadtam, hogy emögött koncepció van, mert hiszen a mi direktorunk magyarázta mindig, hogy ez már nem a filmbéli dal, ez már a mi értelmezésünk - hát akkor értelmezzük még szabadabban! Mi van akkor, ha Charlie nem is kisfiú, hanem egy felnőtt pasi? És épp rúdtáncosnő mondja neki, hogy Cheer up Charlie...?
Mondanom sem kell, a szex mindenütt arat, kulrútáról függetlenül. Az ötletem olyan siker lett, hogy a csajok kézről kézre adtak, mindenkinek egyesével elő kellett adnom a saját koncepcióm, demonstrálva a pillarebegtetéses cuppogtatást. Mindenki egyetértett vele, hogy ezt a verziót elő kell majd adnunk, jól meglepve vele a direktorunkat, de persze aztán nem tettük. Én azt hittem, hogy nem is tud róla, de ma persze odajött hozzám. Én azt hittem, hogy meg fog dicsérni, hogy milyen nagyon jó voltam az előadáson, és így tovább, meg ilyenek. De persze pasi...
Közölte, hogy hallotta, hogy van egy új Cheer up Charlie koncepcióm, és ő ugyan nem tudja, hogy mi ez (khmmm....) de ha van kedvem bemutatni neki előadni, akkor bármikor nagyon szívesen megnézi... (naná, barátom, elhiszem...)
A másik nagy röhögés akkor tört ki körülöttem, amikor az első este vacsora közben arról panaszkodtam a mellettem ülő csajnak (aki amúgy nurse, és mit ad isten épp hozzá tartozom) hogy a kórus dugába dönti mindig a fogyókúrámat, mert jobbnál jobb vacsikra megyünk, és a havonta tartott hétvégi próbákon mindig nagy dinomdánom van. Az a szokás ugyanis ilyenkor, hogy mindenki hoz valami finom kaját ebédre, és habzsi-dőzsizünk. És persze mutattam a tányéromat, hogy hát tessék, már megint eszünk, és rémes, mert késő este van, aztán itt hízunk. Erre a nurse felhívta a figyelmemet arra, hogy a Bettysben uzsonnáztam, méghozzá egy hatalmas kávés-diótortát, amiről alig öt perce lelkendeztem, és hogy azért talán már mégse a kórus a felelős, hogy én délután kiszököm a hivatalos programról a helyi cukrászdába. Mire én megjegyeztem, hogy ha nem lenne kórus, akkor én nem lennék itt a kísértés mellett. Mire ő felcsattant, hogy "de hát senki nem kényszerített rá, hogy lenyeld!" - mivel addigra már belehevültünk a vitába, ez a mondat kicsit hangosabban hangzott el, mint a többi, és a tíz fős asztal már csak ezt hallotta. Mondanom sem kell, mind rögtön másra asszociáltak és szétröhögték az agyukat.
Pedig nekem azért igazam volt, mert ahol ennyi nő van, ott bizony rengeteget lehet enni. Az egyik kórustársunk például (aki amúgy mindig isteni muffinokat szokott sütni) ma például mindenkinek személyre szóló muffint készített, a saját monogrammjával díszítve és aranypapírral bevont papírdobozokból még a kórusállványt is készített, és mindenkinek a muffinját a saját kórusbéli helyére tette. Hát nem tündéri? Ráadásul isteni finom. Egy másik csak meg olyan sajtos pogit csinált, aminek szintén lehetetlen volt ellenállni. És még mondja valaki nekem, hogy a kórusélet nem hizlal!