Három gyerekkel irány Anglia!

Mostanában elég sokan kérdezik tőlem, hogy vannak-e már barátaim itt Angliában. Mintha valahogy ettől függne, hogy jól érezzük-e itt magunkat. Persze formálódnak ismerettségek, amiket akár barátságnak is lehetne nevezni. Csak én nem nevezem annak. Mert szerintem ezek a külföldön kötött haverságok még nem állták ki az idő és a nehézségek próbáit.

Azt hiszem, abban mind egyetértünk, hogy attól még, mert magyarok vagyunk és véletlenül egy városba vetett minket a sors, még nem leszünk barátok. Lehetünk haverok, ismerősök, kellemes csevegőpartnerek - de a barátság szót és státuszt, bocsásson meg nekem mindenki, én nem osztogatom olyan könnyedén.
Ez talán abból is ered, hogy sokfelé vetett már az élet - sulik, munkahelyek, más országok. És valahogy azt látom, hogy egy ilyen helyen nagyon gyorsan, nagyon intenzív ismerettségek tudnak kialakulni, amikre az ember állati gyorsan ráhúzza a barátság jelzőt, de aztán ezek amilyen gyorsan jönnek, pillanatok alatt köddé is foszlanak, amint a helyzet változik.
Amikor például Németországban tanultam, volt egy olyan jó kis magyar csapat, három ember, akikkel sülve-főve együtt voltunk. Közösen buliztunk, utaztunk, tanultunk, ebédeltünk minden nap. Az egyikkel már ott tudtam, hogy nem fog tovább tartani a kapcsolat, mert nagyon másként gondolkodunk a világról. A másikat imádtam, de hiába írtam neki utána emilt, soha nem válaszolt. A harmadikkal meg összejártunk még párszor, de nekem akkor született a nagylányom, ő meg akkor kezdett dolgozni. Évente egyszer-kétszer még találkoztunk, de aztán egyre ritkultak a találkozások, és mióta neki is gyereke született, ő is elhallgatott.
De ugyanezt tapasztalja az ember akkor is, ha munkahelyet vált, vagy ha egyszerűen elköltözik. A közös légtér, élethelyzet, amit minden nap megoszt a másikkal, hihetetlen szoros köteléket tud létrehozni, és ha az ember azt akarja, láthatja ezt barátságnak is. De így negyven felé már tudom, hogy ez nem igaz. És nem akarom erőszakkal annak látni, csak azért, hogy jobb színben tűnjek fel magam előtt.
Merthogy a barátságnak sok próbája van. És az egyik a távolság. Keresem-e másikat, ha ezer kilométerrel arrébb él már? Rácsörgök? Írok neki emilt?
A legtöbb magyar barátom (és most a szó szoros értelmében használom ezt a szót) az elmúlt másfél évben nagyon jól vizsgázott. Ha nem is beszélünk minden nap, azért tudom, hogy kivel mi van. Ha hazalátogatok, minden nap kávézok valakivel és tényleg ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Ilyenkor intenzíven fürdök a szeretetükben és figyelmükben, és amit évközben virtuálisan teszünk, ilyenkor élőben is bepótoljuk. És ez nagyon jó.
De legyünk őszinték, a három gyerek és munka mellett otthon se lenne időm minden este velük cseverészni egy kávéházban. És nekik sem. Ott is gyerek, munka, szerelem veszi el az időt a barátnőzéstől. Akárcsak nálam. És ennél sokkal gyakrabban nem tudnék velük összeülni - csak akkor nem egy hétre szervezném az összes találkozóm, hanem kicsit jobban széthúznám.
Az angliai barátságok kialakulásának valljuk be Kisbende jelenléte se használ. Persze ez otthon se lenne másként. Én mindig is irigyeltem azokat a kismamákat, akiknek a gyerekei a játszóházban szép, csöndesen elvoltak, míg az anyukák egymással cseverésztek a kávéházban. Én azok közé tartozom, akik állandóan a gyerekkel vannak, utána szaladgálnak, felügyelnek, mentenek és persze involválódnak. És nem azért, mintha nem vágynék inkább arra, hogy végre nyugodtan megihassak egy kapucsinót, hanem azért, mert a gyerekeim ezt akarták, sőt követelték.
Pedig próbáltam, esküszöm, próbáltam. Igazán nem én ragaszkodom hozzá, hogy amikor csillió játék van, akkor is én legyen a központ - de be kellett látnom, hogy ameddig kicsik, nem lehet őket egyedül elengedni. Mert fellökik, mert elveszik tőle, amit fog, és akkor sír, és mutassam meg, hogyan működik, és segítsek neki, hogy felmásszon, és lökjem a hintát. És ha a barátnőmmel el is mentünk egy ilyen helyre, remélve, hogy ameddig a gyerekek tombolnak, majd mi kibeszéljük az élet dolgait, akkor a vége mindig az lett, hogy a gyerekek szuperül elvoltak, mi meg le-föl szaladgáltunk és kettő percet se tudunk dumálni.
Az én legjobb barátnőm, aki már az általános iskola óta megvan nekem, pont ugyanakkor szülte az első kettőt, mint én. Nem is lakunk egymástól messze. Természetesen sokszor megbeszéltük még a terhesség alatt, hogy mi mindent fogunk együtt csinálni. Tologatni a babakocsit a Ligetben, közösen állatkertezni, játszóterezni, egymáshoz átmenni és kávézni, sütni-főzni akármit.
A valóság? A négy gyerekből az egyik mindig beteg volt, ha meg nem, akkor vagy esett az eső, vagy mi voltunk totál kipurcanva. Ha havi egy találkozót össze tudtunk hozni, akkor már sokat mondok. Pedig vele aztán mindig csodásan éreztem magam.
A helyzet most is hasonló - a napjaimat Kisbendével töltöm. Bárhová is megyünk, délre haza kell érnem, mert akkor ő alszik. Délután meg a nagylányokkal vagyok, akikkel ilyenkor tudok találkozni. Hétvégén meg van a családi program - amibe természetesen belefér az is, hogy találkozzunk másokkal, de ha ott is van 1-2-3 gyerek, akkor ez már elég bonyolult.
Lehet, hogy mások a gyeses évek alatt találták meg életük nagy barátait, de nekem ez soha nem sikerült. Rengeteg ismerettséget kötöttem akkor is, amikor a lányokkal voltam otthon, és most is. Nem ülök otthon, nem depizek és rágom a talpam a magánytól és szvíesen és könnyen szóba állok bárkivel. Angolokkal is. Magyarokkal is. De nehéz úgy ismerkedni, hogy közben egy szaladgáló kétévest felügyelek, aki persze amint lanyhul a figyelmem a bejárati ajtó felé szalad és ki akar menni az utcára. Vagy az ölembe ül, és maga ragaszkodik hozzá, hogy most csak őt nézzem és ráfigyeljek. És még ha jól eljátszik is egy kávézóban, akkor is szaladgál, kiabál, tehát figyelni kell rá, fegyelmezni és persze, ha lehet még szórakoztatni is, hogy ne zavarjon másokat.
Valami fura módon ez mégse zavar.
Egyrészt mert mindezt a gyeses mizériát már végigéltem a lányokkal és tudom, hogy nem tart örökké. A kétévessel persze még a játszótéren is mindenhová menni kell - de az ötévest már egyedül lehet hagyni a homokozóban, míg anya elolvas egy cikket az újságban. Vagy kávézik. Egyre tovább elvannak egyedül és egyre kevésbé kívánnak minket társaságnak.
És be kell vallanom, ez csak ideig-óráig önti el örömmel az ember lelkét.
Mert persze az nagyon jó, amikor le tudunk ülni a férjemmel és meg tudunk beszélni egy komolyabb témát anélkül, hogy mondjuk tisztába tennénk valakit, vagy legalább felöltöztetnénk egy Barbie babát. És az is nagyon jó, hogy a lányok már olyan nagyok, hogyha elmegyek velük vásárolni, vagy teázni, akkor szinte tök olyan, mintha a barátnőimmel mennék. Tök jókat mesélnek ilyenkor, és már a kezüket se kell fogni, mert nem szaladnak le a járdáról, nem kell velük menni pisilni, és akár egyedül is vesznek maguknak egy pohár narancslevet, ha az kell nekik. Szóval most már egyre több benne a jó, és egyre kevésbé vagyok kiszolgáló rabszolgaszemélyzet.
Csak hát valahogy azt is sejtem, hogy ez a jó már nem tart sokáig. Pár év és az én tündéri lányaim majd a haverokkal mennek bandázni, nem az anyjukkal. Szóval most kell kiélveznem ezt a sok jót.
Ráadásul az évek alatt annyi sok emberrel összehozott már a sors, akikről azt gondoltam, hogy barátok leszünk és mégse lettünk igazán, hogy én ezt már feltétlen nem is erőltetem. Mert ha választanom kell, hogy egy félig-meddig idegen emberrel jópofizok, és közben lepattintom a gyereket, hogy hagyjon már békén - vagy ráfigyelek ebben az adott kevéske időmben, akkor nem érzem azt, hogy mindenképp valami felnőttel kell töltenem az időmet.
És most félre ne értsen senki, nem azt mondom, hogy külföldön nem lehet barátkozni, vagy hogy aki beül kávézni a barátnőjével és közben hagyja, hogy a gyerekek szétszedjék a játszósarkot, az rossz anya. Egyszerűen csak nekem már egyre kevesebb igényem van arra, hogy olyan "úgynevezett" barátokat gyűjtsek magam köré, akik azonnali komfortot adnak, de mondjuk ha elköltöznénk, soha többé nem jelentkeznének. És ezzel nem azt mondom, hogy nincsenek Coventryben nagyon is helyes, aranyos anyukák, akikkel öröm összejönni és dumálni.
Csak nem feltétlen ragaszkodom ahhoz, hogy minden héten összejárjak velük. Vagy mással. Akárkivel. És ha így rákérdez valaki, akkor megmondom, nincs Angliában barátnőm. Se angol, se magyar. De én ezt nem tartom bajnak. Ez egy ilyen élethelyzet. Sok ismerősöm van, és egyre több a telefonszám a mobilomban. De a barátság ügy nekem ennél sokkal bonyolultabb.