Három gyerekkel irány Anglia!

Amikor elmegyek egy matek, angol vagy egészséges életmód tanfolyamra, a legnagyobb tudást soha nem a tanároktól kapom. Megfigyelni a többi diákot és beszélgetni velük a szünetben, ennél sokkal érdekesebb.

Be kell vallanom, a mérce ezeken a tanfolyamokon elég alacsony. A legtöbben tényleg azért mennek el, mert nem tudják, hogyan kell kivonni, osztani, vagy mi is az az ige és mi a főnév. Magyar mércével nézve már ez is elképesztő. Persze nem gondolom, hogy Magyarországon nem lennének ennyire tudatlan emberek, csak nem nagyon kerülsz melléjük az iskolapadba. Itt viszont nagyon jó ingyenes tanfolyamok vannak, amire elmehet bárki, aki a tudását akarja pallérozni, és ez néha nagyon furcsa osztálytársakat hoz össze.
Szegény angoltanáromat ma nem irigyeltem, mert kilencen voltunk az osztályban. Volt egy nő, aki konkrétan az angol ABC-t tanulta, és azt kellett gyakorolnia, hogyan is kell a latin betűket megformálni. Ketten a törteket nyúzták, mi a fél, a negyed, a harmad, leírni, a képen bejelölni, felismerni. Mi, többiek a szófajokat vettük. Mind a hatan különféle nyelvi és nyelvtani tudással. Volt köztünk egy angol női is amúgy, és neki se ment jobban, mint a többieknek. Volt egy indiai csaj ő például egész jól tudott mindent - de kiderült, hogy csak szóban, mert olvasni nem tud. És igen, ott voltam én is a kis magyar szakos diplomámmal, aki meg időnként zavarba ejtőket kérdeztem a tanártól. Mentségemre legyen szólva, nem annak szántam. És igazán nem gondoltam provokatív kérdésnek, hogy vajon a "Thomas is busy" - mondatban az "is" miért nem ige. De ettől szegény olyan zavarba jött, hogy ki kellett keresnie a szótárban, hogy tényleg ige-e és méginkább zavarba jött attól, hogy az, ráadásul külön szó van rá, ez egy "helping verb".
Van egy másik kurzus, ott kézműveskedni szoktunk. Minden óra végén csinálunk a gyerekeinknek egy kis játékot. Az első órán bábot fabrikáltunk (állati egyszerű volt, az előre kiszabott, megvarrt bábra kellett öntapadós filcet ragasztani, a mi elképzelésünk szerint) a következő órán kis könyvet csináltunk és lamináltunk (kell nekem egy lamináló gép, ez már biztos!!!) most meg fonalból egy kis polipot tekertünk, aminek mind a nyolc lábát be kellett fonni. Egyszerűen félelmetes azt látni, hogy ami a mi kulturánkban teljesen természetes, hogy valaki simán ketté tud hajtani egy lapot úgy, hogy a szélek találkoznak, vagy magától értetődően vág, fon, kötöz - ezeknek az indiai, arab nőknek nagyon gyakran magyarázni kell. Egyszerűen úgy látom, hogy az ő kultúrájukban ez nincs jelen. Nyilván fantasztikusan főznek, vezetnek háztartást, gyönyörű hennadíszeket festenek a kezükre - de volt, aki bevallotta, hogy fogalma nincs róla, hogyan is kell a stift ragasztót használni. És ez nem kamu, valós példa, amit csak azért hozok fel, hogy éreztessem, milyen eszméletlen változó összetételű a csoport.
Ma beszélgettem egy 50 év körüli nővel a szünetben, aki elmesélte, hogy 15 évesen érkezett Angliába minden nyelvtudás nélkül. Indiában nőtt fel, meghaltak a szülei és a nagybátyja leszervezett neki egy itteni házasságot egy szintén indiai, nála 20 évvel idősebb pasival, akit az esküvő napján látott először. Nem is a hapsival volt amúgy baja, hanem az anyósával, aki reggel 6-kor keltette, egész nap mosott, főzött, takarított, és a házból nem engedte ki a nő. Nem engedte tanulni, se nyelvet, se mást. És bár vagy 5 nyelven beszél (mindenféle indiai nyelvjárást az urdutól a gudzsárátiig) angolul soha nem tanult meg se olvasni, se tökéletesen beszélni. Pedig a fia jogi egyetemre jár. Ő meg később 17 éven át ápolta az anyósát, pelenkázta, mosdatta nap mint nap, mert annak hat lánya volt ugyan, de egyik se törődött vele. És hogy azért az anyós utána sokszor sírva kért tőle bocsánatot, hogy milyen igazságtalan és kegyetlen volt vele. És hogy nagyon hiányzik neki India - de nincs ott már senkije. És a gyerekei, akik itt születtek, egyáltalán nem akarnak visszamenni. Amúgy ez egy nagyon helyes és vidám nőci, aki egyáltalán nem panaszkodva mesélte a sztorit, csak hát ugyebár én kérdeztem sokat tőle, és tök büszke rá, hogy amint az anyós meghalt, ő állást vállalt, és már hét éve takarít és pénzt keres, és hogy azóta kinyílt számára a világ.
A másik kedvencem egy arab anyuka, akinek 5 gyereke van, és arról mesélt, hogy van arab nyelvű billentyűzetük is a házban (nyilván ez tök evidens dolog másnak, de nekem nagyon érdekes volt) és hogy bár bonyolultnak néz ki az arab nyelv, de 24 jel elég arra, hogy leírják amit akarnak. És hogy neki nagyon fontos az arab identitásuk, ezért ő minden hétvégén viszi a gyerekeit az arab suliba, hogy megtanulják az otthoni, egyiptomi tananyagot is. Lázadoznak, naná - de ebből ő nem enged és tudja, hogy később majd hálásak lesznek, amiért hajtotta őket. És igaza van.
Rájöttem amúgy, hogy gyerekeket nem szívesen tanítanék, de felnőtteket igen, különösen most, hogy már kezdek a különféle kultúrájú, bőrszínű és ruhájú nőkkel is egyre jobban haverkodni. Ez amúgy nem feltétlen egyszerű, mert amikor a padtársadon burka van és csak a szemét látod, akkor az először nagyon zavarba ejtő. De amúgy pár óra után simán meg lehet őket különböztetni és ők is imádnak ám pletykálkodni és cseverészni, és a különbözőségekről beszélgetni. Én meg imádok kérdezni és hallgatni a sztorijaikat.