Három gyerekkel irány Anglia!

"Fogalmunk sincsen róla hogy ez micsoda" - tárta szét a kezét a doktornő amikor a hátamon lévő kinövést vizsgálta. Akkor már jópár perce. Még a főnökét is behívta, de a legtöbb, amit az adatlapra tudtak írni, hogy "abnormal mole". Ami bármi lehet. Ez a mondat nem az, amit szeret az ember hallani, amikor orvoshoz megy. Ezért én nagyon is örültem, amikor azt a verdiktet hallottam, hogy leveszik.

Igazából ez az anyajegy kérdés a hátam közepén már jópár éve kísért, de bőrgyógyász, akihez jártam otthon, mindig talált rajtam valami fontosabb "szerelnivalót". Pár hete megint úgy éreztem, hogy elegem van belőle, és elmentem a háziorvoshoz, és ez a látogatás elég viccesre sikeredett. Mindenesetre beutalt a bőrgyógyászatra, akik úgy döntöttek, hogy vegyük csak le azt a kis valamit. A biztonság kedvéért.
Akkor még amúgy nem is pánikoltam, inkább csak örültem, hogy végre-végre, ez se fog már zavarni. Meg tök érdekes volt a kórház is, ami egy óriási, nagyon modern épület, és a földszintje úgy néz ki, mint egy pesti pláza. És ez kicsit se túlzás - óriási boltok, nagy csillogó kirakatok. Puccos ruhabolt, szikrázó ékszerbolt, nagy játékbolt, könyvesbolt, francia kávézó, étterem. És nyüzsgő tömeg.
Igazából az lett volna jó, ha akkor és ott rögtön leveszik a bigyómat - de nyilván ez nem így működik ott sem, és egy hétre rá adtak időpontot. Ami ma volt. 11.15-re kaptam időpontot és azt mondták 20 perc az egész. Mondtam az embernek, hogy addig vigye el Kisbendét sétálni, pikk-pakk készen leszek fél óra alatt, utána beülök kávézni, és felhívom, hogy mikor jöjjön értem.
Naná, mintha minden ilyen egyszerű lenne.
Kezdődött azzal, hogy fél órát kellett várnom. Zsolt pont akkor érkezett, amikor bementem a műtőbe. (Naná, hogy nem bírta kivárni, hogy hívjam) És az egész procedúra nem is 20 perc volt, inkább 40.
Amúgy nem fájt, még az is csak picit volt kellemetlen, amikor körbeinjekciózták, merthogy az ilyet helyi érzéstelenítésben veszik le. Utána már csak azt éreztem, hogy nyomogatnak, de azt kb fél órán át.
Még előtte mondták, hogy mivel nem tudják mi ez, kicsit nagyobbat vágnak, a biztonság kedvéért. Amivel egyetértettem, kit érdekel, hát a hátam közepén van úgyse látom. Aztán hozzátették, hogy olyan 2 inch-nyi sebhely marad majd a helyén. Erre is bólintottam. És csak percekkel később esett le, hogy nem két centi, két inch! (Kurva angol mértékegységek!) és hogy a két inch olyan hat centi! Mi van???? Mekkora???? Na, itt kikerekedett a szemem. e aztán a doki lerajzolta, hogy is néz ki a metszés, miért kell ekkorát vágni, így belenyugodtam.
Angol dokit amúgy nem is láttam, az első vizsgálatot egy csadros fiatal csaj csinálta a múlt héten, engem úgy volt, hogy a főorvos, de Ahmed műt majd, de valójában egy fiatal, indiai orvontanhallgató (vagy rezidens, mit tudom én) csinálta a műtétet. És hogy még nem volt teljesen kész orvos, azt onnan tudom, hogy egyszer csak a műtét közben kicsit pánikba esett, hogy ő most akkor nem tudja, hogyan folytassa. (Ez szintén nem az a mondat, amit az ember szeret hallani amikor éppen nyiszálják.) De a fődoki ott volt, mutatta, hogyan tovább, így én már nem estem pánikba.
Az jobban idegesített, hogy végig a melanomáról beszélgettek a nővérek körülöttem, de én úgy értettem, hogy nem velem kapcsolatban, csak úgy általánosan, de azért ez se nyugtatott meg (aki nem tudná, ez a legagresszívebb bőrrák fajta, eléggé nagy halálozási rátával). Rá kellett jönnöm amúgy, hogy stresszhelyzetben eléggé beszűkül az angoltudásom beszéd és szövegértés szinten is, és ez csak azért nem akaszt ki, mert utána rájöttem, hogy magyarul is hasonló a helyzet.
A műtét alatt aztán eszembe jutott Pilinszkynek ez a négysoros verse, amit évek óta nem hallottam már, de olyan nagyon ideillett éppen.

A doki amúgy a műtét után se tudta megmondani, hogy mi ez, csak annyit, hogy két hét múlva kiküldik az eredményt és abban megírják, hogy vissza kell-e mennem esetleg további kezelésre. (Ami azt jelentené, hogy rákom van, amire azért van egy kicsi esély, mert bár a családban nem volt még ilyen, de nekem durván fehér a bőröm és gyerekkoromban minden nyáron leégtem, ez a vacak a hátamon meg nőni kezdett, viszket és mindenféle gyanús tüneteket produkált.)
A végeredmény most egy tenyérnyi tapasz a hátamon, nyolc öltés kívül és azt mondták, hogy ennél jóval több belül. 10-12 nap múlva a háziorvosi rendelőben a nővér majd kiszedi a varratokat. Addig sokat pihenjek és ne emeljek (Hahaha, három gyerekkel ez állati reális.) és kerüljem a megerőltetést (Isten veled Wii Fit). A délutánt végigaludtam, a hátam nem fáj, csak a fejem (ez mondjuk fura) állatira gyengének érzem magam és szédülök. Egyenlőre inkább fura, mint kényelmetlen arra rájönni, hogy minden mozdulat a hátból indul ki, így a sebtapasz folyamatosan feszül a hátamon. Most állatira drukkolok, hogy ha lehet a mocorgástól ne váljon szét a seb, ne kezdjen vérezni és ne fertőződjön el. Mindenféle ilyen jópofa dologgal fenyegettek, ha nem pihenek. Szóval most megyek vissza aludni. Merthogy még mindig fáradt vagyok. És kicsit szédülök is.