Három gyerekkel irány Anglia!

Mostanában állandóan arról álmodozom, hogy máshol kellene élnünk. Tudom, röhejes, hiszen mi eleve máshol élünk. Mégis, most költöznék, mennék innen bárhová, ahol meleg van, vagy napfény, vagy legalábbis olyan minden, mint régen.

Vannak időszakok, amikor minden összejön. Nem kell nagy dolgoknak lennie, elég hozzá, ha túl sok a munka. A nyamvadt határidők, amiket egyre nehezebb betartanom. Mert jó ez az otthonról írok újságot dolog, de valahogy mindig, minden újságnak ugyanakkor van a leadási határideje, és amikor már mindennel késik az ember, az olyan szörnyen frusztráló, hogy legszívesebben le se ül a gép mellé, mert csak a lemaradása növekszik. Természetesen ilyenkor a stressz megteszi a maga hatását, így amikor végre lett is időm leülni a gép elé, na akkor jött a fejfájás. Régi jóbarát, békén hagyott egész januárban, de most persze visszatér. És nem hagy dolgozni. Ennek kellemetlenebb változata, amikor semmi nem fáj, csak a szemem előtt ugrálnak a fényes pontok, és tudom, hogy ezen csak az segít, ha lefekszem egy órácskára s sötét szobába, ami este garantált alvást jelent, tehát a munkák halasztását. Következő estére persze dupla annyi a munka, így hogy garantáltan ébren tudjak maradni jön a kávé. Nem is egy, kettő. Nagy hiba - szédülök, fáj a fejem tőle. Túlzás ennyi koffein. Irány az ágy, ahol aludni se tudok, így még fáradtabban ébredek. És hogy a jókedvem tovább romoljon, jönnek a vörös kiütések az arcomra. Nem tudom mitől, talán valami allergia. Jön-megy, ahogy kedve tartja, nem tudom megelőzni és elmulasztani sem. Itt Angliában amúgy sokkal ritkábban támad, mint otthon. De most visszatért, teljes erővel. Rögtön a szemem alá nőtt egy húszforintos nagyságú folt. Mintha bevert volna valaki. Isteni látvány, ami még jobb fáj is - húzódik a száraz bőr, hiába kenegetem, nem múlik. A stressz és a kialvatlanság csak növeli, már megfigyeltem.
Ilyenkor persze nem csak én esek szét, de az egész háztartás is. Nő a mosatlanhalom, a vasalatlan ruhák száma, elmaradnak a délutáni tanóráink, és többször vagyok ingerült, feszült a gyerekekkel is. Nem mintha ilyenkor a család nem segítene. A férj felajánl néhány szabad délelőttöt, és segít a házimunkában is. De ettől csak még rosszabb a kedvem, mert hogy ez az én dolgom lenne, az én feladatom, milyen anya, nő és háziasszony az, aki még ennyit se tud megcsinálni. Ahogy a depresszióm súlyosbodik, a hatékonyságom csökken. Hiába ülök a gép elé, képtelen vagyok megírni a kikívánkozó mondatokat. Elvesznek a szavak, és velük együtt elveszek én is.
És ilyenkor jön az álmodozás - milyen jó is lenne otthon, Magyarországon a régi lakásunkban. Bekuckózni a galérián, elővenni a régi könyveimet, látni a Hősök terén az angyalt - persze az eszem rögtön közbe is vág. Sötét az a lakás, kicsi is, utáltam a lépcsőket, a szmogot és a kutyaszaros Városligetet.
Sokkal jobb lenne Franciaországban élni, és álmodozva elkezdek francia nyelvű blogokat nézegetni, képeket Párizsról és a sikkes francia nőkről. Persze a dolog nagy szépséghibája, hogy nem beszélek franciául, karcsú és sikkes se vagyok és a franciák se feltétlen kedvesek ám az idegenekkel. De azért gyorsan befizetek egy francia internetes nyelvtanfolyamra. Hátha ez közelebb visz az álmaimhoz.
Persze Spanyolország talán még jobb lenne. Hiszen a férj beszél spanyolul. Ott aztán lenne napfény, édes gyümölcsök, bőséggel folyó Sangria, tenger és jókedv. És a spanyolok, ők igazán jó fej bulizós népek, nyitottak, kedvesek. Kár, hogy nem bírom a meleget. És spanyolul se beszélek. A tengeri herkentyűket meg utálom. De azért ez nem rossz ötlet, ne vessük el. Hiszen azon a bizonyos netes oldalon spanyol nyelvtanfolyamok is vannak. És ha már a franciát kifizettem, akkor a spanyol már féláron van. Hát upgrade-elek.
Most viszont már ez is nyomaszt. Minek fizettem ki, ha nem csinálom? De erre már végképp nincs időm. Ráadásul két nyelv. Hát megbuggyantam én? És a Wii Fit már egy hete ott porosodik a sarokban. Nem tölthetem az esti munkaidőt ugrabugrálással. Pedig jól tudom, egy kis sport segítene az összepontosításban is. És akkor nem lennék ilyen szétesett.
A férj szerint mindez normális - túl sokat vállalok, rosszul osztom be az időm és amúgy is február van. Az év hónalja. Ilyenkor mindenki elvágyódik. És higgyem el, ezen az se segítene, ha hazaköltöznénk. Ott is előadtam már párszor a hattyú halálát. De nem baj, hogy befizettem a spanyolt, azon ő is tud gyakorolni. És elviszi a gyerekeket, hogy tudjak dolgozni. És délután is lefoglalja őket. És ebédet főz és elpakol. Én meg erőt veszek a pánikon és érdekes módon, jobban megy a munka, amikor mögöttem molyol a család, mint amikor egyedül vagyok a lakásban. A folyamatos alapzaj az összpontosításban is segít. És amikor végre legyőzöm a folyamatosan támadó pánikot, akkor az derül ki, hogy a munka, amit elvállaltam megcsinálható. Ráadásul élvezetes. Hiszen ezt én szeretem! Gyűröm hát egyiket a másik után, és az eredmény egész jó lesz. És már nem gondolok arra, hogy pályát kéne módosítanom. És költözni sem akarok már. A gyerekek hógolyóznak az ablak alatt én meg írom a cikket, a blogot, mikor mit kell.
És ízlelgetem a mondatokat, amit a neten találtam.
A szennyes azt jelenti a családomnak van mit felvennie.
Mosatlan edények azt jelentik a családomnak van mit ennie.
Az ágyazás azt je lenti van puha, meleg helyünk, ahol megpihenhetünk.
A portörlés azt jelenti van bútorunk, ami a kényelmünket szolgálja.
A porszívózás azt jelenti van otthonunk, amivel törődhetünk.
A játékok pakolása azt jelenti vannak gyermekeim, akik boldogságot hoznak az életembe.
A házi feladat azt jelenti a gyermekeim tanulhatnak és egy életen át fejlődhetnek.
És ha innen nézem, akkor az én esti feladataim meg azt jelentik, hogy van munkám, hivatásom, amit még itt külföldön is csinálhatok és amit szeretek.
Szóval ha így nézzük a helyzet nem rossz - sőt, egészen kellemes. De azért a franciát nem bánom. Sőt, még a spanyolt se. Hiszen ez csak ablak a jövőre. Ami ki tudja merre vezet...