Az valami elképesztő, hogy az én nagylányom már tíz éves. Mert hát kérem, hová tűnt az a tíz év? És vajon ezzel most tényleg vége a gyerekkornak?
Nézem, nézem a csajt, és képtelen vagyok elhinni, hogy beléptünk a tinikorba, és mostantól majd jajj lesz nekem, mert kamaszodni kezd. Hiszen még mindig gyerek. Sőt, kislány. Aki ha választani kell az újságosnál, még mindig Disney hercegnős újságot kér. Pont mint amikor ovis volt. És még mindig nem unja. És ha megkérdezem, hogy mit szeretne csinálni, akkor nem tévézni, vagy vásárolgatni akar, még csak nem is zenét hallgatni: játszani. Órákon át és nagyon elmélyülten tud még mindig játszani a normál méretű és mini Barbikkal, meg a hercegnős Pezsgákkal, meg a Polly Pocket babákkal. Ilyenkor látom, hogy boldog.
Azon tűnődöm már napok óta, hogy milyen jót tett neki, hogy kihoztuk Angliába. Sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb az egész gyerek, mint otthon volt. Merthogy komoly megfeleléskényszere van a kisasszonynak, és minimális önbizalma, azt is könnyen elveszíti. Elég egy pici kritika, máris maga alá zuhan. Idő kellett nekem is, míg rájöttem, hogy vele nagyon finoman szabad bánni, mert törékeny, mint egy porcelán baba. Nála csak és kizárólag a dicséret működik. Itt meg zsákszámra kapja az éltető szeretgetést mindenhonnan.
Mindig, minden tanfolyamon, ahol vagyok elmondják, hogy mennyire fontos a dicséret. Egyszer félórán át magyarázta egy nő, hogy ő az osztályában hányféle módon dicsér, és tucatnyi tapsot mutatott nekünk, amiket változatosan használ, ha egy gyerek jól csinált valamit. Merthogy itt kérem jellemfejlesztés is folyik, ez az iskola legfontosabb feladata, tette hozzá. És hogy egészséges ember csak abból lesz, akit nagyon-nagyon sokat dicsérnek.
Ez az én kelet-európai lelkemnek bevallom nagyon idegen. Nem vonom én kétségbe, hogy kell a dicséret, de valahogy mindig úgy gondoltam, hogy csak egészséges mértékben, keverve a megfelelő, javító kritikával. De ahogy a gyereket nézem, neki nagyon jól tett ez a dicsérethullám. És ennek hatására én is tudatosan figyelek arra, hogy többet dicsérjem, hogy minden matekpélda után tapsoljak, ha kell, hogy megöleljem, hogy matricát nyomjak a füzetébe, vagy kis virágot rajzoljak rá. Nem természetesnek veszem, hanem értékelem az erőfeszítéseit. Nehéz dolog, engem se így neveltek és az iskolában sem ezt láttam. De az eredmény döbbenetes - egy sokkal többet mosolygó, nyugodt gyerek, aki jobban tanul, szívesebben csinálja itthon is a plusz feladatokat és többször viszonozza ő is öleléssel, dicsérettel az én erőfeszítéseimet. És minő meglepetés, ez nekem is jólesik.
Néha elképeszt, hogy a lába pont olyan hosszú már most is, mint az enyém. Mármint hosszában. Elképesztő az egész vékony, magas csaj. Még bele se lendült igazán a növésbe, és mégis már a vállamig ér. Az apja nyúlánk formáit örökölte, ezt jól látni. Néha már látom, milyen csodaszép nő lesz, de most még gyerek. Nagyon. És ennek nagyon örülök. Hiszen előbb-utóbb úgyis fel kell nőni, de arra bőséggel van még ideje. Mi, felnőttek már tudjuk, hogy olyan nagyon szép és mesebeli az a gyerekkor, amit soha nem lehet majd visszahozni. És a felnőttlét a maga minden nyűgjével olyan hosszú. Anyám szerint elrontom, hogy ilyen burokban tartom, és nem jó, ha egy tízéves még mindig hisz a fogtündérben. De én örülök, hogy maradt a kislányburokban, mert otthon sokszor fájlaltam, hogy lassan elveszíti mindezt. Egy olyan osztályban, ahol akár csak egy gyerek a divattal foglalkozik, azzal, hogy milyen márkájú a ruhája, cipője, sminkel-e, milyen menő játékai vannak, ez sajnos magától jön. A gyerekek megbeszélik egymás közt, hogy nincs is Télapó, és hirtelen már nem hisznek. És ahogy elvész az ártatlanságuk, szétfoszlik a mesevilág.
Anglia egy kicsit arra adott lehetőséget nekünk, hogy meghosszabbítsuk az áldott tudatlan és gondtalan gyerekkorukat. Hiszen ahol a fele társaság nem is tudja, ki az a Télapó, kit érdekel, hogy létezik-e. Ahol egyenruha van és tilos még az ékszerviselet is, ott senki nem foglalkozik a márkákkal. És hogy a társadalmi különbségek teljesen eltűnjenek, még játékot se szabad bevinni. Az én lányomnak különösen az utóbbi fájt. Az, hogy mi van rajta, otthon se nagyon zaklatta fel, soha nem jutott még eszébe, hogy ő válassza ki, mit vegyen fel, és csak azért tiltakozik néha azellen, hogy befonjam a haját, merthogy ilyenkor kicsit húzom is, és az fáj. De az nem izgatja, hogy kislányosan néz ki.
De a játék... na, azt nagyon szerette a magyar suliban, hogy volt idő a napköziben babázni. Minden nap más játékot vitt be magával, és önfeledten és sokat játszott az osztálytársaival. Tagadhatatlan, hogy ennek is van egy kis hátulütője - irigykedés, hogy kinek, mije van, félteni kell, vigyázni rá, nehogy elvesszen, tönkremenjen, ellopják. Gondolom az angol suliban ezért nem engedik. Az elején néha próbálkoztak vele, hogy talán egy pici valamit becsempészhetnének, ami a zsebükben is elfér, de a tanárok megkértek minket, hogy ne engedjük. Ennek itt nincs helye.
Ideje az volna, mert az ebédszünet majdnem egy óra. Miután megették amit vittek, bőven van idő játszani. Ilyenkor szaladgálnak az udvaron, és persze játszani is lehet. De csak azzal, ami ott helyben van - mászókák, ugróiskolák, versenypályák, faágak, levelek... és láss csodát, ezzel is jól elvannak.
Szóval növekszik az én tízévesem, és bizony néha már nosztalgiázik is. Gyakran mondogatja, milyen jó is volt ovisnak lenni, amikor még nem kellett semmit tanulnia, ráért egész nap játszani. És néha bizony irigykedik Kisbendére, amiért ő egész nap itthon lehet velem. És néha vágyik a Balatonhoz is, ahol egész nap szabadon lehet a kertben szaladgálni. Én néha megkérdem tőle, hogy nem akar-e hazamenni Magyarországra, vagy hiányzik-e neki a hazánk. De ő erre csak azt mondja, tudod anya, mindenütt jó... mert mi mindenütt otthon vagyunk. Imádom ezt a mondatát. Mert ebből látszik, hogy bár a lelke még gyerek, az esze nagyon is jól működik. És pontosan tudja, hogy miben más Anglia és Magyarország. Van ami itt jobb, van ami ott - és ő úgy látja, most nekünk mindenütt a jó jut. És bár ez nem igaz, örülök, hogy a világába nem jut el a szomorúság, a bánat vagy az idegeskedés. Ő ezt a látásmódot tanulja itt, igen, a sok dicséret erre is jó.
És csak szorítok, nagyon-nagyon erősen drukkolok, hogy ha majd hazamegyünk, otthon is találjon olyan tanárokat, barátokat és közösséget, akik sokat simogatják, dicsérik és szeretik. Merthogy az, hogy boldogok vagyunk-e ilyen apróságokon múlik. És a belső erőn, amit most minden nap fejlesztünk. Hiszen ez legfontosabb pedagógiai feladata szülőnek, tanárnak egyaránt. És nem értem, hogy ezt nekem Magyarországon miért nem mondta soha, neki, pedig az egyetemen három félévet tanultam pszichológiát, hármat pedagógiát, és elvégeztem az egész tanárképzést, és ez a dicséret dolog soha, semmilyen formában nem merült fel. Ez azért olyan elszomorító...
Tíz évnyi bölcsesség
Posted by Fodor Marcsi on
- -
Először is: boldog születésnapot neki!
Másodszor: ne aggódj, Marcsi, tinédzser majd csak a "teen"-ektől lesz! :-) (thirteen az első, ugyebár...)
És igen, nagyon jó, hogy még gyerek, nagyon jó. Megnyugtatásul: nekem is mindjárt tíz éves lesz az egyik lányom, és tele van hasonlóan "babás" tünetekkel. És igen, hozzá is jár a fogtündér.
De hogy továbbmenjek: van egy remek tizenkét évesünk, aki ugyan vágyik Converse-re és néha tesz egy erőtlen próbálkozást telefon-csere ügyben, de a mai napig elrajzolgat órákat, néha még babaházazik is (jaj, csak meg ne tudja, hogy leírtam), és úgy nyílik a világra, hogy közben még fogja a kezünket. :-)
Végül: igen, ez a dicséret-dolog, illetve annak hiánya itthon, nagyon szomorú. Éppen most készülök fogadóórára, többek között azzal a céllal, hogy esdekeljek egy kis dicséretért az amúgy kitűnően teljesítő lánykáimnak. (mármint ne nekem dicsérjék őket, hanem őket, maguknak...)
Puszi,
Szilvi
Sok boldog szülinapot a leányzónak!
Igaz nekem fiam van, de tiz évesen még szentül hitt a Mikulásban....:-)
Isten éltesse a nagylányt, aki mégis kicsi!
Nagyon szépeket írtál róla, és kívánom, hogy maradhasson még gyerek! És olyan jó, hogy jó neki! soksokhurrá! :)
Én máig hiszek a Mikulásban. Nem is tudom, hit kérdése ez? Hiszen egyértelmű, hogy létezik, ha hiszek benne, ha nem :)
A burok pedig nagyon jó. Akkor lesz érett, egészséges lelkű felnőtt valaki, ha gyerek lehet gyerekkorában. Ha megélheti minden életkorban azt az életkort. Nem egy túlféltő, ártó burok ez, hanem egy olyan, amiből ki lehet majd bújni, és jó néha vissza- visszaszaladni. A dicséret pedig fontos! Nem tudom, és megdöbbent, hogy erről tényleg nem beszélnek a pedagógusképzésben??? :( Akkor Angliában valamit tényleg sokkal jobban tudnak...
Isten éltesse Bíborkát még nagyon sokáig, maradjon mindig ilyen! :) Okos, érett, érdeklődő, játékos kislány :)
Persze minden gyerek mas, de sztem nem a 10 ev a gazos korszak kezdete, hanem a 12. Az enyem akkor latvanyosan "elromlott", pimasz lett, felesel, igazsagerzet az egekben, sajnos sokszor igaza is van (sajnos h nem vagyunk tokeletesek :P), bar ezt kozolhetne kicsit kulturaltabban is. A tini az a -teen (nevezetesen thirteentol kezdodoen) kor, aztan allitolag (tobbek szemelyes tapasztalata alapjan) a kozepiskola vege latvanyos javulast hoz, en most eppen tulelesre jatszom :PPP.
A hugom meg a hasonkoru, -lelku unokateso siman barbiztak meg kozepiskolas korukban is, bar akkor, ha cikiztuk oket ezugyben, azt mondtak, h csak ruhat varrnak nekik (mindketto hiresen botkezu :P), aztan rajuk hagytuk :D
A dicseretrol meg, hat igen, elszomorito, ami otthon megy, keves kivetellel. Amikor itt az uszasoktatast tanultam, kicsit nevetseges volt, ahogy allandoan hangsulyozzak a dicserest, a kbozo modokat, hogyan tudok dicserni vkit, aki kb semmit nem csinalt jo (positive feedback). Mert ha megprobalta, akkor dicserni kell. A benat is, a tehetsegtelent is (a lustat, rosszalkodot, neveletlent persze nem dicserjuk). Nem azt mondva neki, h olimpiai bajnok lesz belole, hazudni nem szabad. De biztosan van valami, amit jol csinalt, arrol tudok aradozni. Vagy legalabb annyit, h ugyesen megprobalta, legkozelebb nyujtsa ki a labat is. Tehat a dicseretbe bele lehet szoni azt is h mit javitson, de sokkal jobban hangzik az, h ugyesen fujtal buborekot, akkor most koncentralj a labtempora, mint az, h a labtempod nem volt jo, probald ujra. Az info, amit adok ugyanaz, a filing, amit a gyerekben keltek, teljesen mas. Ha dicserem, barmiert, akkor pozitiv erzesre marad benne, hiszen dicsertem. Amihez pozitiv erzesunk kapcsolodik, abbol sokkal konnyebben lesz igazi, maradando tudas, mint amihez negativ.
Egy ugyetlenke gyerek is megtanul uszni (en uszast oktatok, de persze ez sztem barmire igaz), csak lassabban. Ha mar az elejen kijelentem rola, h o ugyetlenke, akkor meg sem fogja probalni, hiszen minek tenne, o ugyetlen es kesz. Ha dicserem, amiben halad, akkor lesz kedve megprobalni azt is, amibe amugy bele sem kezdene. Realis celokat kell persze kituzni, apro lepeseket. Ha valami nem megy, akkor kicsit visszalepni, azt gyakorolni, ami jol megy, amiben sikerelmenye van a tanulonak, aztan megint megprobalni az ujdonsagot. Dicserni a mar meglevo tudast magyar mentalitassal ostobasag es felesleges, hiszen amit tud valaki, az evidens, pedig nem az, azert a tudasert is megkuzdott, miert ne lehetne dicserni erte, akar sokkal kesobb is? Sot, en elore is szoktam dicserni, emlekeztetve, h a multkor milyen jol ment neki valami, mennyire tetszett nekem az, ugye megint olyan jol fogja csinalni? Es altalaban sikerul, az egy hettel azelotti dicseret jo erzesenek felidezese segit abban, h megint jol csinalja, vagy meg jobban.
Sajnos sokkal jobb oktato vagyok, mint szulo, a sajat gyerekemmel a hetkoznapokban sokkal inkabb visszakoszonnek a sajat gyerekkorom rutinjai, negativ beidegzodesei, de igyekszem... (szinkitunokent engem sosem dicsertek, az volt az alap...)
Meg valami. Sajnos amagyar oktatasban nincs semmi hagyomanya a tanulo utemeben haladasra, a tananyag a mindenhato. Ha valamit nem sajatit el a megfelelo utemben, akkor megkapja a megfelelo rossz osztalyzatot, de senki nem all meg, h megprobalja vele elsajatittatni, amiben lemaradt. Halad az anyaggal az osztaly, az eletkor szerint, random osszevalogatott osztaly, a 150+ iq-s, meg a 80- iq-s egyutt, ugyanazt tanulva, ugyanolyan utemben. A masik veglet, a tehetseges ugyanigy nem kapja meg, amire szuksege van, unatkozik, egy unatkozo gyerek pedig megtalalja a modjat a sajat szorakoztatasara (entertain them or they'll entertain themselves, ahogy sok eve egy toddler-group vezetoje mondta :D ), vagyis "rosszalkodni" fog. A differencialas szotol ugy fel a magyar tanarok tobbsege, mint ordog a tomjenfusttol, mondjuk semmit nem is tanultak rola, segitseget sem kapnak hozza, ugy tenyleg nehez. Nekem uszasoktatasbol is azt tanitottak, hogyan tudok minimum 2 kbozo szinten levo csoportot egyszerre tanitani (persze egymashoz kozeli szintek, nem versenyzo es abszolut kezdo van a csoportban, de mindig vannak fokozatok), ami a gyakorlatban neha 3-4 kbozo szintet jelent, azzal spekelve, h altalaban nem Jancsika a bena es Zolika az ugyes mindenben, hanem Jancsika melluszasban van lemaradva, viszont gyorsban penge, Zolika meg forditva. Es meg tudom oldani, h mindegyik megkapja a szemelyre szolo figyelmet a 10+ fos csoportban is, megtanultam, hogyan.
Boldog születésnapot kívánok a nagylánynak!
A többihez meg nincs mit hozzátenni, úgy igaz ahogy írtad :)
Boldog 10. születésnapot nagylányodnak. Amikor megláttam a fotót, azt hittem valami magazin borítóját linkelted be. Olyan, mint egy kis modell, érdekesen gyönyörű az arca a lányodnak.
Azt pedig külön köszönöm, hogy megerősítetted, hogy a dicséretből egyszerűen nem lehet eleget osztani a gyerekünknek és ettől még nem lesznek önteltek, beképzeltek, nagyképűek, ellenben, ahogy írtad megerősítjük őket abban, hogy jó irányban haladnak, hogy értékeljük az erőfeszítéseiket.
Szerencsére Hanna sulijában bőven jut a gyerekeknek és az óvoda is ezt az elvet vallja, de tudom, nem mindenhol ugyanez a helyzet.
Szóval most megdicsérlek! :-))
Ágnes
Boldog szülinapot a nagylánynak!
Igen, a dícséret!!! Nálunk a ilyen téren is horror az ovi és az iskola..... Ha ti azt tudnátok....
Nagyon boldog szülinapot a 10éves nagylánynak!!!
Mindig feltöltődöm az írásaidtól Marcsi!köszönöm!!!