Három gyerekkel irány Anglia!

Hát nem volt jó éjszakám. Estére persze megjött a fájdalom. Nem valami éles, hasító - inkább olyan tompa, feszülő. Szó szerint olyan érzés volt, mintha minden mozdulatnál szét akarnának nyílni a varratok. Én meg a jó kis fantáziámmal szinte láttam is.

A nagy baj az volt, hogy semmilyen póz nem volt kényelmes. Háton fekve nyomott, oldalt fekve húzott, hason fekve meg zsibbadt a kezem, amit ilyenkor a hasam alá teszek. Így hát keltem óránként. Kisbende is gyakran felébredt, még szerencse hogy már rászoktattam, hogy ilyenkor nem veszem ki az ágyból, ha feláll, kap pár korty cicit és már fekszik is vissza. Mit mondjak, az ágy fölé görnyedés se volt leányálom. Hajnalban aztán gondoltam, feküdjön csak mellém és már emeltem volna ki, amikor a férjem rámsziszegett, hogy eszembe ne jusson, nekem tilos emelnem. Jé, tényleg, ezt félálomban el is felejtettem. Hát ő vette ki a gyereket - aki persze ettől bepánikolt, mert ő anyát és cicit akart, nem apát, de aztán szerencsére vette a lapot, és aludt tovább. Mit mondjak, így hármasban az ágyban még kevesebb hely volt, így utána már még rosszabbul aludtam.
Mostanában ráadásul minden reggel ugyanazt álmodom. Hogy felkelek és a csajokat készítem a suliba. Adom nekik a ruhát, de ők hiába minden noszogatás, nem készülnek, csak játszanak, fordítva veszik fel a ruhájukat vagy nem azt amit kéne. Én meg egyre dühösebben kiabálok, mégsem sikerül rávennem őket, hogy időre elkészüljenek. Olyan rossz érzés, hogy ilyen álmaim vannak, tele dühös indulatokkal és kellemetlenül ébredek tőle minden reggel. De ma reggel különösen rossz volt. A testi és lelki fájdalom keveredett.
Szóval kicsit összetörten és megviselten ébredtem, de ugyebár az anyák nem pihenhetnek sokat, készítettem ki a gyerekruhákat, nyúlok a szekrénybe. Nincs piros pulcsi. Csak állok tök bambán, hogy dehát tegnap reggel még volt, nem is egy. Hová lettek? Hát kiderült, hogy míg én tegnap délután kómáztam a gyerekeim segítettek apának teregetni. Többek között frissen mosott piros pulcsikat. És összevissza akasztgatták az emeletes ágy felső rácsának aljára. Így az alsó ágyon igazi kis rejtekhelyet alakítottak ki. De kevés volt az alapanyag, hát elővették a szekrényben őrzötteket is. Mivel a játék hevében néha le is estek, most mind gyűrött. Szóval este vasalás.
De nem nekem.
Ez most a férjre marad.
Mint ahogyan ma a mosogatás, mosás, gyerekezés és minden.
Én ma már megcselekedtem, amit megkövetel az anyaság - elmentem Borsi sulijába, és megnéztem az esőerdős előadásukat. Merthogy ez Borsikámnak nagyon fontos volt, és megígértem, hogy ott leszek. (Kiment a fejemből, hogy előző nap vágnak fel...) Kicsit szédelegtem, kicsit sápadoztam, rázott a hideg is - de végigültem.
Amúgy ezek az assemblyk meglehetős unalmasa. Nem a tanár tehet róla, mert tényleg mindent bedobott. Az esőerdőt fejezték be és mint a huszonvalahány gyerek mondott egy mondatot, sokan többet is. És volt álarcuk, minden esőerdős állat meg lett így személyesítve, meg fa (egy kivénhedt műfenyő, amit ki akart vágni a rossz ember, de végül nem tett meg) volt esőerdős slide-show, meg még daloltak is. És Borsi szuperjól dumált is - neki amúgy négy mondata volt.
De ez a gyerekangol nekem nem megy. Ráadásul a szégyenlős gyerekek motyognak is, így kb a felét soha nem értem annak, amit mondanak. Vagy többet. Most meg a fájós hátammal csak az járt a fejemben, hogy mikor mehetek már haza lefeküdni. De kipróbáltam. A fekvés még mindig nem jó. Így hát ülök. Ez se tökéletes érzés. Szóval csak szenvedek. És azt hiszem nem nagy meglepetés, ha elárulom, a fenti kép se ma készült rólam.